Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Már nem vagyok jó, csak betyárnak,
Űzött vadja lettem, országnak, világnak,

Kiben izzik a tűz, ha szítja a szél,

Kit csillag vezet, és az Isten kísér.

Betyárja lettem, egy hitetlen világnak,

Hegyeknek, völgyeknek, végtelen rónáknak,

Kit harmat vize fürdet, és Nap sugara szárít,

Kit ingyen kenyér, úri élet, soha el nem csábít.

Betyár sorsot kaptam, de én vagyok, ki írja,

Szabadságom holtig őrzöm, vegye el, ki bírja,

Hazám, hitem, becsületem, elrabolták tőlem,

Karikással, fokosommal, védem Magyar vérem.

Betyár vagyok, Magyar Betyár, az ördögtől sem félek,

Mint őseim, büszkén, bátran, a szemébe nézek,

Ki a Magyar ellensége, azt holtáig vadászom,

Betyár vagyok, azzá váltam, de az igaz utat járom.

 

 

 

 

 

Átölelnek a csillagok,
szemükben én is
egy vagyok,
...ismernek, tudják nevem,
üdvözölnek saját
nyelvemen.

Ígérik, jönnek még
egyszer majd
jobb napok,
mindennap üzennek
parázsló fénnyel:
Bízzatok!

 

A városokból és falvakból elindult a nagy menet

Éhes, rongyos volt, egy valódi vert sereg

Dolgozni mentek, nem önszántukból

Nem kértek ők az orosz tájból

Meghalni Szibéria sóbányáiban

Megfagyni a jeges tundrában

Vonult a menet rongyosan

Megdögleni vagy visszatérni rokkantan

Zsúfolt, büdös vagonba löknek

Ha nem engedelmeskedsz, összetörnek

Ha nyugton vagy, nem tehetsz mást

Az őr vizel Rád

Enni nincs mit, inni sem, borzalmas

Az út pedig nagyon hosszadalmas

Ha megérkezel, nem vár Rád

Meleg otthon, család, csak a Gulág

A nagy író szavait idézve Gulág szigetcsoport

A vörös folyó árja idáig elsodort

Bűnöd, hogy nem árultad el a Hazát

Most itt várod a fogság végét vagy a halált

Az utóbbira több esélyed

Mert sóbányába visznek Téged

A halál lassan kerít hatalmába

De benne vagy már a karmában

Jó néhány év múlva visszajött a menet

Most már kevesen vannak ez már nem sereg

Most betegek nyomorékok ezt tette velük a világ

Egy valamit soha nem felednek, ennek neve Gulág

1975. 09. 05.

 

 

 

Álom vagy csupán, amit ébren álmodok,

Olvadó hópihe, mely arcomra hull,

Forró lehelet, pára az ablakon,

Káprázat, fénysugár, egy szürke hajnalon.

Harmatcsepp vörös rózsaszirmon,

Madárdal nyári erdő lombján,

Forrás, kis patak, hűsítő vízfolyam,

Hulló levél, mely földet ér hangtalan.

Szellő vagy, fuvallat, lúdbőrző hátamon,

Mézédes csók, kiszáradt ajkamon,

Köröm, mely kéjtől szántja bőröm,

Szabadság, s egyben: kegyetlen börtön.

Az élet vagy maga, a szív dobbanása,

Mennyország és pokol, lelkem állomása,

Olthatatlan tűz, folyton izzó parázs,

Ígéret, bűbáj, sosem szűnő varázs.

Mindig a pénzt számoltad,
Magadtól az ételt megvontad,
A megspórolt kis filléreid,
Álmainkra váltottad.

A pénzt megszámoltad,
A jövőt beosztottad.
Csak a gyerekek voltak fontosak,
Ruháid így lettek rongyosak.

Ritkán volt, hogy nevettél,
S mélyen csak minket szerettél.
Mindig szívedhez emeltél,
Hitre, hűségre neveltél.

Bárcsak most is számolnál,
Anyai szívedbe fogadnál,
Mindig mellettünk maradnál!
Már egy más világba távoztál...

Csak ennyi az élet, hogy még végig sem érek,

Itt még nyomom se látszik, de már vár rám a másik,

Van, aki pokolba kíván, ahol már van ördög nyilván,

Úgyhogy én húzok az égbe, ő meg húzzon a vérbe!

Öljön csak bátran, mindig leszünk majd páran,

Akik hiába minden, mégis ott állunk szemben,

De ha csak ennyi, - hát ennyi, mit tudnék tenni,

Én nem vagyok Isten, csak egy utolsó senki.

Nem a terv volt túl merész, csak az idő volt kevés,

Mert felélték mások, én meg túl sokat várok,

Talán rossz utat jártam, de ahhoz eleget láttam,

Hogy a jó útról tudjam, ha mást nem, hogy hol van.

De most, hogy így vége, már nem csalnak lépre,

Már bátrabbak a rímek, és elég intenzívek,

Te meg ne lepődj meg rajta, ha hasít, mint a balta,

Mert ki szavaim falja, az a legjobbak magja.

Nincs itt utolsó esély, már elment a szekér,

Már hiába minden, tudom a halál sincs ingyen,

Mert ha élni túl drága, az nem a szegények álma,

A soktól ők félnek, mert ők tudják, mit érnek

De keveset kapnak, mint vízcsepp a napnak,

Mint a semmit kézbe venni, fingot zsebre tenni,

Én ennyit sem értem, most kezemben bérem,

Mint egy oklevél arról, hogy hiába éltem.

Hogy ott mi van, és hogy itt mi van?

Lehet, hogy ott se jobb, és talán itt se rossz,

Bár én ezt nem tudom, csak gondolom,

Csupán ennyi volt, amit meg kellett oldanom.

De már időm nincs annyi, amiből el tudnék adni,

Hát írom, míg bírom, te meg ásd csak a sírom,

Mert van, hogy kell egy gödör, voltam így már én is,

Azért gondold át, hogy mi lesz, ha én élem túl mégis.

 

 

 

 

Haragom egy ér,
Megbújik egy lomb alatt, míg a patakba ér.

Haragom egy patak,
Sebesen vágtat a lombok alatt.

Haragom egy folyó,
Mely lomha ugyan, de mily mohó.

Haragom egy tenger,
Városokat söpör, hajókat nyel el.

Haragom néha ér, olykor tenger,
Mely őrjöngő viharral nyel el.

 

Mondhatsz rám akármit, 
Szomorú vagyok, de büszke. 
Gúnyolsz, mert arcom fakó, 
Színét rideg anya szülte. 

A világot tartom a vállamon, 
Megállítom a hódítót, 
Háborút fordítok, 
Saját szívembe döfök karót! 

Magyar vagyok, 
Itt éltek elhullt véreim, 
Nyelved virult, életed múlt, 
Keservből hullott cseppjein. 

Büszke vagyok, 
Bár sírva vigadok, 
Ha nem lettem volna, 
Nem lenne gondtalan mosolyod.

"Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem.

Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned.

Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek.

Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!”

Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene."

 

Sikerült végre, elértem a célom,
De amott már feltűnt a rémálom,
Irigy szándékot követ irigy tett,
Fáj látni a sok rosszindulatú szemet.

A sikerélmény mindig édes,
De a kísérő rosszindulat olyan érdes.
Széttépni mind, mind a boldog embert,
Hisz egy percig is örülni, hogy mert?

Sandító tekintetek, és véres torkok,
Mik vagyunk, állatok, vagy orkok?
Senkinek nincs már egy kedves szava,
Míg ember embernek farkasa…

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem.

Elolvasom »

Egyedüli az élet,
Magányosan élek,

Se Ismerős, se Rokon,
Sem bíróság harmadfokon,
Nem kérheti tőlem,
Hogy újra és újra higgyem.

Se Család, se a Pápa,
Se annak egész nyája,
Nem érthetnek,
Hisz nem látják a szívem.

Se Barát, se kolléga,
Se az ország Vezérkara,
Nem hazudtolják meg magukat,
Sem a  bennük élő gonoszat.

Egyedüli az élet,
Magányosan élek.

Tudod mi a legésszerűbb dolog az életben?
A fájdalmadat kiadni könnyekben.
Kisírni magadból mindent, ami fáj,
ezt csak így lehet, ezt így kell! - Muszáj...
Ki kell adnod magadból, hogy az emberek rosszak,
el kell fogadnod, hogy rád csak átkot hoznak,
hogy kevesen vannak, kik veled éreznek,
s hogy nagyon sokan, kik ellened vétkeznek.
El kell siratnod a jóságodat, az őszinteséget, a konokságodat,
meg kell könnyezned, hogy ravasz ez a világ,
ki kell zokognod a nagyvilágnak baját.
- Sajnos csak így lehet, csak így mehetsz tovább,
mert ha ezt nem teszed, felemészt a világ,
s amíg könnyeid patakokban folynak,
addig még remélhetsz, hogy szebb lehet a holnap...

 

Az Úr az én Oltalmam,

Benne van minden reménységem!

Ő az én Életem,

Őreá mutat az én hitem!

Ő Megmentőm, Alkotóm,

Gyógyítóm, Szabadítóm!

Hűséges Pásztorom,

S fenséges Királyom!

Az Úr az én Kőváram,

Benne bízom!

Bízz Benne Te is!

S Ő a Mennybe biztosan felvisz!

ÁMEN!

 

 

Szemem olykor könnybe lábad,
Arcomra mégis mosoly szalad,
Egy apró szál pipacs, mit elsodor a szél,
Ezzel mondok köszönetet mindenért.

Csupán egy márvány díszkő az,
Mely most is őrzi a helyet,
De lelkemben még ma is hallom,
Ahogy nagyapa felnevet.

Emlékek közt őrzök minden játékot,
Minden boldog percet, minden mosolyt,
Mikor erre gondolok, könnyem
Majdnem megfojt.

A kedvenc unokám!
Mondtátok el százszor,
És én kihúztam magam,
Vigyorogva mind ahányszor.

Láttátok, ahogy felnövök,
Ahogy csetlek-botlok,
Ahogy a mezőn incselkedő
Vadnyulakat zavargatok

Búcsúzom most tőletek,
Egy apró szál pipaccsal,
Egy apró szál pipaccsal
És egy kedves mosollyal.

Nem kívánhattam volna
Soha jobb nagyszülőket,
Sem kedvesebbet,
Sem megértőbbet,

Szemem olykor könnybe lábad,
Arcomra mégis mosoly szalad,
Egy apró szál pipacs, mit elsodor a szél,
Ezzel mondok köszönetet mindenért.

 

 

ennyi voltam, elmegyek

zajban, harcban, elveszek

suttogni már nem fogok

örökre elhallgatok

hagytam képet, édeset

emlékeket, könnyeset

sok szép álmom elhagyom

de egyet tovább álmodom

azt az egyet nem hagyom

mindenem feláldozom

talán így majd értitek

szavam másként méritek

ég veletek cimborák

bajtársaim, jó komák

isten veled szerelem

tollam, kardom, leteszem

ennyi volt a suttogó

hangom nem lesz hallható

tintám, vérem, elfogyott

többet hátra nem hagyok

 

 

Nem nem soha testvéreim, 
drága elfásult barátaim! 
Nem feledjük múltunk viharát, 
a nyugatnak mocskát! 
Nem feledjük hazánk aprítását, 
védtelen honfiak kifosztását! 
Asszonyaink és gyermekeink halálát! 
Nem feledjük a világ árulását, 
bitang tőrök szúrását! 
És hagyni e népet elvérezni, 
rágcsálók közt megveszni! 
Barbár feledte már e békét, 
eme múlt szennyesét. 
Lesz még itten igazság, 
nem is oly soká. 
Lesz sírás-rívás, 
mert térdelő gonoszság 
retteg a fény oltárán!

Szabad Sólyom,
Korán van még, de Te a fészek szélére álltál,
Reszkető lábbal nekifutottál.

Szabad Sólyom,
Zuhansz a mélybe, de nem használod mégsem szárnyad,
Miért nem csapkodsz? Akkor teljesül vágyad.

Szabad Sólyom,
Vadul verdesel, ámde most hiába minden,
Tárd ki a szárnyad, és repülj innen.

Szabad Sólyom,
Már érzed a szelet, siklasz messze sebesen,
Most kezdj el csapkodni, de ne túl hevesen.

Szabad Sólyom,
Mint vérbeli sárkány cikázol magasan az égen,
Ideje leszállni, de csak lassan, szépen.

Szabad Sólyom,
Megtanultál mindent, már az ég a birodalmad,
Repülj messze, akár idegen földre,

De sose felejtsd el, a repülést hol tanultad!

 

Vaságyon élek. Ez a hely jutott. 
Annak, kit öléből kidobott a föld; 
Pedig sokáig kötényedben hordtál 
Anyámnál anyább, drága Magyarország, 
Mégis kidobott méhéből a föld. 

Vaságyon élek. Ez a hely jutott. 
Alattam éjjel surran az egér. 
Nem állítok csapdát a kis rokonnak, 
Hisz bújnia kell, mint a hontalannak. 
Egér és ember - hidd el: egyet ér. 

Vaságyon élek. Ez a hely jutott: 
Csípős pokróc és nyirkos szalmazsák; 
És nem jutott Szeged, Fehérvár, Tolna. 
A sok, kínzó emléktől fuldokolva 
Hazámmá vált a csikorgó vaságy.

 

Légy győztes az Élet viharában,
Verd meg ellenséged e nagy csatában.

Légy erős, hős vitéz,

De a múltadra soha vissza ne nézz!

Mert új, kívánatos jövő áll Előtted,

S meglásd, jobb lesz hamar az Életed!

Nem pusztulás vár, hanem épülés,

S harcod jutalma: megtérülés!

Mert megtérül minden befektetésed,

S Életed ezután boldogabban éled.

S így lesz, még, ha nem is hiszed,

Meggyógyul teljesen a Te sajgó Szíved!

 

Hazánk sorsa most kezünkben.

NE ADJUK FEL!

Tartsuk egyben.
Ha hitünk töretlen marad,
egy legyen a cél, s egy az akarat!
Hiszen őseinktől büszkeséget kaptunk,
utódainkra csak bátorságot hagyjunk,
hogy vállalhassuk nyíltan minden egyes tettünk,
és emelt fővel mondhassuk:

MAGYARNAK SZÜLETTÜNK...

Mint a rothadó hús, az eleven csonton,

A hazug szavak, amik kínoznak folyton,

Mint egy álombéli démon, amitől féltem,

Az a rengeteg rossz, amit miattuk megéltem,

A versben leírt érzés, amit nem értett meg senki,

A követendő példa, amit nem tudtam követni,

A földben nyugvó apám, kit korán elvesztettem,

A megtagadott testvér, kihez segítségért mentem,

A fekete bárány, akivé váltam,

A járatlan utak, amiket bejártam,

A csendben töltött percek, egy szűk cellába zárva,

Az a huszonhárom lépés, faltól-falig járva,

Az elapadó könnyek, és szárazra sírt szemek,

A tomboló dühtől, kidagadó erek,

A gyermekkori barát, aki elárult engem,

A fizetett nő, aki ölelte a testem,

Az ellopott álmok, a véghez nem vitt tervek,

A mindent jobban tudók, kik a szemembe nevettek,

Az emberek, az arcok, a harcok, és kudarcok,

A fizetetlen számlák, és a kifizetett sarcok,

A meg nem álló idő, a kárba veszett percek,

A véres harc azokért, akik semmibe sem vettek,

A mások igazsága, amit el tudtam fogadni,

A blöffre betolt tét, amit nem tudtam megadni,

A folyton titkolt bánat, a letagadott könnyek,

Az álmatlan éjszakák, és a félben hagyott könyvek,

Az előásott bűnök, az el nem ismert érdem,

A mellemre tűzött, értéktelen érem,

Ahol még nem jártam, s hová vissza sose térek,

Az üres fényképalbum, az el nem készült képek,

Az elfordított arcok, és az elferdített tények,

Az elvesztett valóság, és a benne rejlő lényeg:

Ez vagyok én, a foltos, piszkos múltam,

Az a rengeteg rossz, amikből élni megtanultam.

 

 

 

Köszönöm az Istennek, 
hogy magyarnak teremtett. 
Köszönöm a szüleimnek, 
hogy magyarként neveltek. 
Köszönöm az áldott földnek, 
amiért ennem adott, 
a tiszta forrásnak, 
hogy nem szomjaztatott. 
Köszönöm a Teremtőnek, 
amiért gyermekeket adott. 
Segítsd Uram őket, 
legyenek magyarok!

Az ember álmokat kerget, ha szemben áll a széllel,
gondolkodik, agyal, szenved egész éjjel.
Aztán felkel a Nap, s ha kint vagy már a fényben,
más lesz a világ, más lesz megint minden.
Mert a Nap új erőt ad, a világ szebbnek látszik,
mikor a szivárvány a virágokkal játszik,
akkor rá kell jönni, hogy nincs elveszve semmi,
és itt van a boldogság, - nem is kell keresni...

Magyarország szegénységnek otthont adtál, 
tarka mezőiden haldoklik a virág. 
Szeretlek, pedig fáj e szörnyű csalódás, 
gyermeked vagyok, de olykor árván hagytál! 
Felhő kúszott reád, téged oltalmazott, 
nyakamba zúdította a hideg záport. 
Szeretlek, szemem hegycsúcsaidra mered, 
de a Körösök ölében ring a lelkem. 
Csodálom lankáid, felmászok a hegyre, 
átölelem pipaccsal borított völgyed. 
Áldást kérek, e megcsorbult szegény népre, 
Istenhez szólok, pedig már nem remélek. 
Felettem ősz tarka viharai zúgnak, 
elfutott éveket hagyok az avarban. 
Szarvas szűk utcáin por fedi be léptem, 
Körössel kanyarog álmom, s a vétkem. 
Őszülő hajam fodrozik víz tükrével, 
az idő mossa el szerelmes szívemet. 
Olyan sok imát mormoltam már teérted, 
hiszen én szeretlek szegényen is téged! 
Kicsiny ország kék ég alatt, te vagy Hazám, 
megcsonkított, megcsalt apró Magyarország!

 

Most mélységekből szakad fel a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet, s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben az arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, mely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem:
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet:
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek, népem, mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha:
Nem így: míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya.
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek, egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Mi vagy te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófödelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

 

Légy ember, - Isten képmása,
Öleld magadhoz az eget;
E földből égig szárnyalásra
Egyéb se kell, csak szeretet;
Szeresd az embert, - földi sorsban
Édes testvérül nézzed őt,
Emeld, ki lent fetreng a porban
És vigasztald a szenvedőt.

Légy férfi, - sors vihara ellen
Magad magadnak menedék:
Önérzet, erkölcs, tiszta jellem,
Jó szív és nem hajló derék;
Légy tettre bátor, bár az élet
Száz csellel jár is körüled, -
Van éles kardod s büszke vérted:
Az igazság, s becsület.

Légy magyar! Bús fajodnak élni
Sorsodnak legszebb része, hidd;
Hitvány az ember, rongy a férfi,
Kit ez az érzés nem hevít;
Idegenségek vak bolondja
Száz szennyes árban elmerül, -
Hűs szív csak hazáját dobolja
Halálig rendületlenül.

E földön mint magyar háromság
E hármas eszmény lengedez,
A nagy világ s egy bús kis ország
Meghitt ölelkezés ez;
Magasságoknak zengetője
Mint hármas hangú égi kar - 
Isten parancsa szól belőle:
Légy ember, férfi - s légy magyar!

1923

Az ellenséggel megegyeztél, ördögök közt jártál,
Ágyúszóban, frontvonalban, mások mögé bújtál,
Nevünk, tisztünk, becsületünk, két lábbal tapostad,
És árulásod minden terhét, otthonunkba hoztad.

Mégis, most a trónon, büszkén nézel hátra,
Utad minden sarát, mocskát, rákented már másra,
Nem bírtál az igazsággal, hát beálltál hazugnak,
Így lettél az árulója, az igaz Magyarnak.

Hazudhatsz te szebb jövőt, ha vérrel írod sorsunk,
Nem kellettünk semmi másra, csak szekered megtolnunk,
Most, már gőggel, hatalommal, lovak közé csaptál,
Bajtársaid jó szívébe, rozsdás pengét szúrtál.

Megnyertél egy csatát, de nem jár érte hála,
Mert ott veszett a csatatéren, sok száz magyar álma,
Kik érted mentek, meneteltek, otthonuktól távol,
Most valahány, ki odaállt, szomorúan gyászol.

 

Mint győztes sereg indult el

Egy szép nyári napon

Vert sereggé vált

Csúf téli alkonyon

A Donnál állt már

Nagy büszke seregünk

Mégis egy újabb

Háborút vesztettünk

Sok-sok anya szenvedett

Kiknek fia ott veszett

Még ma is könnybe lábadó szemek

Az én fiam is ott veszett

Nagyon szörnyű volt

Mert szörnyű a halál

Szegény ifjak teteme fölött

Egy kereszt sem áll

Gyászba borult az ország

Sírtak szeretteik

A fiaikat, férjeiket még

El sem temethetik

A Donnál ért véget életük vonala

Ezt nem felejtheted soha

Ne feledd, kik a gyilkosok

Kik ma az elnyomók

Vannak anyák, asszonyok, gyerekek

Kiknek fia, férje, apja ott veszett

Kik sosem lesznek boldogok

Gondoljátok meg Magyarok!

 

 

 

A fonal elszakadt,
Megtört az álmom,
De az éjszaka illatát
Magamba zárom.

A pirkadat parazsa
Szívemből süt pecsenyét,
S én felfalnálak, mint
Egy édes csemegét.

Mire az alkony csókolja
A megperzselt táj hátát,
Karjaimban leszel újra,
S feltámad az ábránd.

Hűséges húsevő virágom,
Hűs éjen légy forró kút!
Leszek Neked jeges zápor,
Vívjunk őrült, örök háborút!

A kép forrása: http://www.flickr.com/photos/29031585@N06/