Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Forrás / nagy méret

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

Halottak napja van. Az első, 
Mióta döngve hullott Rá a hant. 
A Sír tövében egy-egy fénybogár 
Csillog. Különben sötét a határ, 
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás, 
S virág sincs annyi már, 
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, 
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk, 
És aztán: kezet fogni halkan, loppal, 
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Kolozsvár, 1920 november 1.

Nagy méret

Az Uzoniék telke szögletében

Hét kis fakereszt, korhadó és szürke,

Hónaljig érő dudva, gyom körülte.

A legnagyobbon együgyű írás,

Három csillaggal kicifrázva szépen:

"Itt nyugszik Uzoni Tamás,

A boldog feltámadás reményében".

Általellenben a pityóka zöldell,

A feje mellett bólogató sárga

Legyezőjével lejteget az árpa,

Ide hallik a kaszasuhogás,

Mikor ég-földet a szénaszag tölti el.

Itt omlott Uzoni Tamás

Eggyé az élő, bizodalmas földdel.

A maga telkén ásták meg a házát,

Mely mintha most is ekéjére várna.

Feje alatt most az a rög a párna,

Mely élve nem volt néki nyugovás,

S amely annyiszor itta izzadását.

Itt alszik Uzoni Tamás,

Itt lesi most az új mag mozdulását.

Ahol az apja, nagyapja, ükapja,

Ahol minden valamikori székely

Viaskodott a szikla velejével,

Hogy a kövekből serkedjen kalász,

S az embernek az emberét megadja.

Itt sarjad Uzoni Tamás,

Immár az élő földnek egy darabja.

Az ősi földnek, melyet puha röggé

Annyi meleg szív vére porhanyított,

Amelyben az Uzoni maradékok

Hús-vére húsos szénává csíráz,

Templom fenyővé meg sátoros bükké.

Így alszik Uzoni Tamás,

Így él az égben-földben mindörökké.

Fotók: Debreczeni Emőke

Kattints az alábbi linkre:

Rozványi Dávid: Temetőtánc

Nagy méret

Magához szorít, majd ridegen átkarol,
A hideg szél mélyen a csontomig hatol.
Kísérőm lett ő, az utamra nem ereszt,
Köröttem magányos korhadó fakereszt.



Nehézkes léptekkel ballagó emlékek,
Mécsesek és gyertyák- tucatnyi kellékek.
Jajduló vaskapu - elfásult mozdulat,
Sercegő gyufaszál - távoli gondolat.



Apró gyertyalángok emlékek foszlánya,
Temetőkerteknek jéghideg márványa.
Lassacskán halkuló, elmélyült sóhajok,
Végtelen mennyekbe suhanó angyalok.


Kattints a képekre!

Nagy méret

Bánatos, öreg fák 
Mind lefelé néznek. 
Elmázolt gyász-arcok 
Új teremtést kérnek. 

Krizantém homályban 
Mind földre merednek, 
Holt időben, holt erővel, 
Holt embert szeretnek.

Megfoszlott képek közt 
Megtörve kutatnak, 
Gyertyáiknak fénye mind 
Sírokra mutatnak. 

Kinn állok, rád várok, 
De nem a földből hívlak, 
Ha felnézek a kék égre, 
Már tudom, hogy itt vagy.

Kattints a képekre!

Nagy méret

Mészkő ágyatokra lélekgyertyát szúrok. 
Nagyobb e csonka tűz, minden fájdalomnál. 
Napba szállt fel arcod, drága Édesanyám, 
S láttam a vak mélyet, miként összezúzott! 

Apám csenddel várt rád, vőlegény ruhában. 
Gyűrt-kopottan sáros, de lelkében tiszta. 
Előbb mondotta ő: - hazatérek, vissza! 
A test porként pihen, örök nyugalomban. 

Együtt szendereg-e a két holt lét kábán? 
Vagy külön lépkednek a Holdsarló élén? 
A hírhozó angyalok egyszer azt ígérték: - 
Istennek tenyerében nem lesznek árvák! 

Ma minden kék csillagból kiárad a fény, 
Mintha viaszgyertya lángja ettől élne 
Opálos színű krizantém sok sír éke 
Fejfákra hullt éj hangja a szívben elég! 

Harmadik napra a szélkiáltó madár 
Előcsalja a jégöklű, kristály fagyot 
Varjak, csókák, hollók, szent fekete papok 
Misét mondanak most szüleim sírhantján!

Nagy méret

Fájdalom kuporog, rám vár a csönd alatt... 
Hány év kell még, hogy ne fájjon e pillanat! 
Ónszürke alkonnyal áhítat csendje száll, 
tétován csosszanva fejfák közt meg-megáll, 
hogy színesre festett múltbéli éltedet 
szívembe égesse, s őrizze míg lehet. 

Színüket sirató, didergő virágok 
hervadnak kezemben - még szavadra várok; 
gyertyákat hoztam az álmokért cserébe, 
hogy itt lobbanjon el mind csonkig leégve, 
ragyogjon fényükben holdtalan éjszaka, 
vezesse fenn utad ezernyi csillaga. 

Karjaidba zárt az utolsó ölelés, 
mi részemül maradt: a néma feledés; 
s rideg sírokon, mint imbolygó gyertyaláng, 
úgy reszket most bennem a térdre hullt magány, 
fájó emléked ma mécsek fényében él, 
bolygó lelked bennük megnyugvást így remél.

Nagy méret

Mikor a kis Jézus lenézett a Földre
nyomban mint a zápor megeredt a könnye...
Magyar tájra esett szelíd tekintete
Pont mikor az orosz ott a magyart ölte.

El is födte gyorsan síró csillag-szemét,
a Szűzanya ölébe rejtette fejét...
A Szent Szűz is búsult ,,Virágos Kertjéért'',
Istvántól rábízott hű magyar népéért!

Szomorúan telt el Jézuska ünnepe
Még az angyalok sem hódoltak előtte.
A kis Isten-Gyermek zokogott-zokogott,
s forró könnye-árja Budapestre hullott...!

Könnyeim zizzenő avarba hullanak, 
vállamra görnyednek gyermekkori nyarak - 
keresem a hangot, az ízt, az emléket, 
bármit, mi egy percre visszahozna téged. 
Bár régen bennem élsz - lelkemben őrizlek - 
lépteim ma mégis sírhantodhoz visznek. 



Pedig benne vagy már minden hóhullásban, 
templomok hűs kövén te lettél az árnyam, 
s mert mindenütt ott vagy, többé nem kereslek - 
nincs halál, nincs ami félelmet teremthet; 
a túlsó partról küld csodát felém lelked... 
De mért fáj most, hogy e sírgödör nem enged?! 



Repkény kapaszkodik korhadó fejfákra, 
életet lehelve álmodó virágba, 
levelén ott rebben gyertyák pisla fénye, 
s látod, bizakodva nézek fel az égre - 
tudom, onnan üzensz: a körforgás örök, 
s fénykörbe tágulnak a homályos ködök.

Nagy méret

Mindenható bírája az embereknek, s a megfoghatatlan nagy mindenségnek! Ámulattal és imádattal borulok le előtted, s csak gyöngeségemet, s szorongó szívem dobbanásait érzem.

Engedd megérlelnem magamban azt az erényt és tökéletességet, amelyet az ember minden fogyatkozása és tomboló szenvedélyei ellenére már itt a Földön elérhet.

Szabadíts meg lelkemet az előítéletektől, s töltsd meg szívemet véghetetlen béketűréssel és szeretettel az egész emberi nem iránt! Vess fátyolt elmúlt életemre, s engedd meg, hogy tapasztalataimból, élményeimből, hibáimból, s vétkeimből az, ami legüdvössebb lesz, háromolhassék Reám. Ámen!

Kedves Tanáraim, Kedves Osztálytársaim!

„Utálom az idézeteket! Azt mondd, hogy mit tudsz!” – olvastam egy idézetben.

Jó. Akkor most elmondom Nektek, hogy mi az, amit úgy gondolom, hogy tudok a Világról, ami annyira fontos és általános, hogy méltó ehhez a nem mindennapi alkalomhoz.

Mit tudok a Föld nevű bolygóról?

Azt, hogy az ember tudatos lény mivoltát meghazudtolóan olyan rövidlátó és esztelenül pazarló módon használja annak véges kincseit, hogy ennek már a mi életünkben rettenetes következményei lehetnek.

Mit tudok az emberi társadalomról?

A királyok, császárok, nemes urak hierarchikus uralmát a francia forradalmat megelőző időktől kezdődően fölváltotta a PÉNZ, illetve a pénz kizárólagos forgalomba hozóinak az átlagember elől jól eltitkolt háttér hatalma. A mai világ legfőbb döntéshozói nem az ismert politikusok, hanem annak a néhány tíz bankár-oligarchiának a tagjai, melyek a világ pénzforgalmát irányítják. A demokratikusan választott törvényhozó, végrehajtó és „független” bírói hatalom a nem választott, hanem abszolút diktatórikusan működő pénz- és az ennek alárendelt tájékoztatási hatalomtól függ.

Hogy lehet ez? – kérditek jogosan.

A válasz kulcsa a pénzkibocsátás módjában rejlik.

Amikor dolgozunk, új fizikai értéket vagy szolgáltatást hozunk létre. Ahhoz, hogy ezeket a cserekereskedelem gátjait meghaladva tudjuk adni-venni, kell egy fizetőeszköz. De míg az egész társadalom dolgozik a fizikai értékteremtésen, az ennek fedezetével teremtett pénz forgalomba hozatala csak a fenti kevesek kiváltsága. Magyarul a robot össztársadalmi, a pénzteremtés privát. És a bankárok azt mondják, hogy ez az új pénz nem annak a társadalomnak a tulajdona, mely a fedezetét megtermeli, nem annak választott parlamentjéé, kormányáé, hanem csakis az övék! És ők annak, és olyan feltételekkel adják, akiknek és ahogyan akarják. De még ha csak adnák! De nem adják, hanem hitelezik, és a kamat is, melyet senki nem hoz forgalomba, ezért máshonnan kell kiszorítani, csakis őket illeti. A bankrendszer nem a betéteket adja hitelbe, hanem hitelnyújtáskor új pénzt teremt. Mégpedig félelmetes arányokban: egy forint betét fedezetével 10 forint bankszámlapénzt teremt, tehát 9 forintot újonnan, gyakorlatilag a semmiből.

Gondoljatok bele: ha termeltek egy zsák krumplit, akkor automatikusan nem teremtődik az ennek megfelelő fizetőeszköz. És aki a pénz forgalomba hozatalát ellenőrzi, annak szinte korlátlan a hatalma. Nem véletlenül mondta a Rotschild dinasztia alapítója: „Adjátok nekem a pénzkibocsátás jogát, s többé nem érdekel, kik és milyen törvényeket hoznak a parlamentben!”

És nekik adták.

Ők pedig pénzelik az A és B elnökjelöltet vagy pártot, megmondják a kormányoknak, hogy mire adnak, és mire nem adnak pénzkölcsönt, az meg adókkal nyomorítja a polgárokat, hogy a kamatokat közpénzből lehessen törleszteni. A pénzhatalom által fönntartott és kitartott tömegtájékoztatás pedig gyártja a mindennapi betevő mű- vagy valódi botrányt, cirkuszt, bambítja, butítja, félrevezeti a polgárokat, hogy nehogy eszükbe jusson megkérdezni, miért is kell az atomkorszakban, a teli kirakatok korában rabszolgaként látástól vakulásig dolgozni, és miért nincs elég fizetőeszköz forgalomban, hogy meg is vehessük, amit a kirakatok kínálnak. Ez a pénzrendszer addig nyomorítja a világot, addig marad fönn a szegénység a bőség korában, míg elég sok ember rá nem jön, hogy ez egyáltalán nem szükségszerűen van így. A pénzkibocsátás a nép által választott hatalom kezébe kell, hogy kerüljön, nem maradhat egy szűk kaszt kiváltsága. Demokratizálni kell a pénzt is! A kamattal terhelt magánpénz rendszerét föl kell, hogy váltsa a közpénzrendszer. Annyi új pénzt kell forgalomba hozni egy időegység alatt, amennyi fedezetét munkával megtermelt új áruban és szolgáltatásban létrehozza a társadalom.

Még mindig az emberi társadalomról.

Úgy látom, hogy a II. világháború után kialakult hatalmi állapottal jellemezhető időszak véget ért.

A nagy vesztesek, Németország és Japán nemcsak talpra álltak, hanem megerősödtek. Új hatalmak születtek és fejlődnek a dekadens régi győzteseknél sokkalta gyorsabban: India és Kína. Mind a kettő atomhatalom is, Pakisztánnal együtt, és már csak hónapokban mérhető az az idő, amikor Irán is azzá válik a Közel-Keleten, ahol ma Izrael az egyedüli atomhatalom. Az itteni olaj- és gáztartalékok már nemcsak Amerika, Európa és Izrael számára létfontosságúak, hanem India, Kína és Pakisztán számára is. Ebben a helyzetben az arab államok gyűrűjében szorongó kivételezett státusú Izrael, és az őt mindenben, saját érdekeit és fennhangon hangoztatott értékeit is háttérbe szorítva, elvtelenül támogató Amerika két rossz döntés között választhat: ha lebombázza az iráni atomlétesítményeket, akkor egy új világháború azonnali kitörését kockáztatja. Ha megvárja, míg Irán is előállítja a maga atomfegyverét, akkor kénytelen egy teljesen új erőegyensúllyal számolni, melyben már semmi nem lesz a régi, sőt, Izrael léte is kérdésessé válhat.

Tehát a viszonylagos kiszámíthatóságot jelentő régi világegyensúly fölborult, és egy bizonytalan, gazdasági, politikai, katonai hatalmi harcok kockázatával terhes új korszak vette kezdetét.

Mit tudok Magyarországról?

Az előző gondolatmenethez csatlakozva azt, hogy ebben a bizonytalan, talán apokaliptikus megrázkódtatásokat, változásokat is hozó új világban abszolút létérdekünk, hogy az ország és a magyar nemzet érdekeit mindenek fölé helyező, felelősen gondolkodó vezetőink legyenek. Azok vannak?

Remélem mindannyian egyetértünk abban, hogy nem. Mintha semmi se változott volna 1990-ben: egy akkori KISZ-führer, egy bevallottan hazug csaló, egy mindig idegen érdeket elvtelenül – vagy ami még rosszabb: tudatosan kiszolgáló elmeháborodott hebehurgya paprikajancsi vigyorog ránk a miniszterelnöki székből!

És ezt külső katonai elnyomás nélkül eltűri a magyar nép!

A nép, mely már alig él: élet és halál között, éber kómába süllyedve tengeti napjait tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva mindenféle bel- és külföldi gazembernek a most még Magyarországnak nevezett elfekvő országban.

Nagyon komor a kép, mely helyzetünket ábrázolja.

Nagyon sokan már föl is adták, mondván, úgyis mindegy, nem tehetünk semmit.

Ha mindannyian föladjuk, akkor biztos, hogy végünk.

De én azt mondom, hogy csak azért se adjuk föl!

Az orvosi egyetemen azt tanultam az újraélesztésről, hogy azt „jó kedvvel kell végezni.” Hiszen, ha tétlenek maradunk, akkor biztosan meghal a beteg. A cselekvés az egyetlen esély az életre. Ez igaz lehet a nemzet újraélesztésére is. Ha sokan megtesszük azokat a kis lépéseket, melyeket még megtehetünk, akkor életben tartjuk a reményt és ezzel magunkat.

Adjon Isten szebb jövőt mindannyiunknak!

Nagy Gergő

2008. október

Nagy méret

Itt a szavak meddő magok,
teremni nem fognak holnapot,
a pőre semmit díszítik s a
hazug csalót istenítik.

Nagy érték az ember, amíg
termel, s amint elkopott a teste
mehet ő is a selejtbe,
nem egyéb már, mint felesleg.

Sötét üregekbe látok, várom,
hogy gyújtson valaki világot,
s az elkorcsosult földi rendben
igazságom nem keresem.

Csak egy vagyok a sok közül,
aki e hazát választotta börtönül.
Harcolni szavammal tudok:
ha velem tartotok!

Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincsétől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

1956. november. 2.

Jól csinálod, várj tovább,

Úgy sincs nálad ostobább,

Friss sebeid nyalogasd,

Ne védekezz, hagyd magad.

Mossa könny az arcodat,

Dobd el minden álmodat,

Úgy sem jutsz így messzire,

Sorsod vesszen semmibe.

Tedd le kardod, pajzsodat,

Add fel gyáván harcodat,

Tagadd véred, őseid,

Éld le így az éveid.

Szegett fejjel járd utad,

Elárultad önmagad,

Várj, csak várj a semmire,

De sorsod ne fogd senkire.

Borulj térdre szolgaként,

Ne halj büszkén, férfiként,

Fogd be füled, takard szemed,

Ne halld, ne lásd, mi lesz veled.

Hitetlenül élj a mának,

Helyeden rég mások állnak,

Ha önként dobod mindened,

Csak annyit mondok, ég veled.

 

Nincs sem hang, sem gyűlölet bennem,
csak szánlak bennetek.
Őrültek voltatok, mint Néró,
ki szavalt égő Róma romja felett.
Fületek zsírtól eldugulva,
könnyre, jajra süketek.
Nem hallatszott fel hozzátok,
sem a sikoly, sem az átok.
Hatalmadtól megittasulva,
emberek százait küldted sírba.

Nincs gyűlölet bennem, elmosták az évek.
Lelkeden ott szárad ártatlanok vére.
Mint egy koloncot cipeled örökre,
haló porodban sem nyugszol majd tőle.

Nagy méret

Emlékezzünk rájuk, s eme dicső napra,
gondoljunk most vissza '56-ra!
Amikor betelt a pohár, amikor a Nemzet a sorsáért kiállt.
Milyen bátrak voltak, és milyen elszántak,
Félelem nélkül mentek neki a halálnak.
Mikor magukra maradtak, mert nem volt segítség,
mikor túlerőben volt az ellenség.
Mit érezhettek hőseink abban a percben,
mikor vége volt, elbuktak, és elveszett minden?
Amikor már a remény is elfogyott,
mikor rá kellett ébredni, hogy a hon elbukott...
Amikor már csak a kilátástalanság maradt,
és az orosz tankok a Magyar ég alatt...

2011. október 23.

Hát eljött a nap, ma biztos meghalok,

Hív a hazám, a frontra indulok,

Nincs vissza út, előre fiúk,

Így halnak meg, az igazak, és jók.

Édesanyám, ma meghal a fiad,

De ne hulljon a könnyed, ne hagyd el magadat,

Ha nem tér haza, elveszett a haza,

Minek is jönne, ha nincs már otthona.

Itt az idő, elindul a sereg,

Sír a babám, értem kesereg,

Ne sírj galambom, légy büszke reám,

Hogy el tudtalak hagyni, mert hívott a hazám.

Zakatol a vonat, száguldik a táj,

Nem jövünk már vissza, szívünk mégse fáj,

Szebb a halál, mint a bilincs,

Az igaz Magyarnak, ennyi a kincs.

Nagy méret

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

1956. november 2.

Nagy méret

Másodszor is meggyilkoltátok,
rommá lőttétek otthonát,
ti túlerőben  dicsőséges,
s nők ellen vitéz katonák.

Szovjet katonák, három kellett
egy magyarra belőletek,
és kisfiúkra háztetőkön,
tankok mélyéből lőttetek.

Nagy Imrét orvul elfogtátok,
szószegés minden szavatok,
amit Dudásnak, Maléternek,
meg a többieknek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
pöffeszkedhettek győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
a hálót amit szőttetek,
és számon kéri majd Petőfi
mindkét halálát tőletek!

Nagy méret

Hallgatag Hősök pihennek a földben,
feledésbe merült nevek előjönnek,
harminchárom éves némaság után,
beszélnek helyettük büszke kopjafák.

Közös harcunk immár ünnepeljük,
közös koporsónál meghajlítjuk fejünk,
rövid életekre fájón emlékezünk,
esküvel fogadjuk: sohsem felejtünk.

Büszke, komor ősi kopjafák,
őrt álltok, mint néma katonák,
vigyázzátok a Hősök álmát,
büszke méltósággal századokon át.

Nagy méret

Ma Pesten jártunk. Ellátogattunk az '56-os mártírok sírhelyeihez is. Volt ott egy őr. Kedves ember volt. Sokat mesélt magáról. Kádár Jani bácsit istenítette. Az volt az igazán szép korszak. Akkor még színesfémet is büntetlenül lophatott. Ma már egy szeget sem engednek neki. De mégis elégedett. Százhúszezer forintért csak sétálgat. A 301-es parcellát védi. Vigyázza a vértanúk nyugalmát. Átkozza a jelenkort. Az átkosról álmodik. A pribék vigyorog. Nagy Imréék forognak a sírjukban. Egyszer talán ők is megnyugszanak. Majd ha végre kihal minden kommunista. Amen!

Te vagy a kezdet és a vég,
magadban hordod az Igét,
benned lüktet az ősi vér,
nem győzhet feletted ellenség.
Porból vétettél, egyedi génként,
szétszórva mindenütt Magod,
ahol az Úr dicsőségét hordozod.
Áldott állapot, hogy magadat
magyarnak mondhatod...

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón helyetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat,
kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

"...Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi boly:
a dermedt Dávid talpra állt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! Magyar!
Parittya benzint röpített.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjúság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámulva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszült a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanúk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorult."

/Tihanyi Árpád 1956-ban a Győrben működő Dunántúli Nemzeti Tanács tagja volt. Az okt. 25-i mosonmagyaróvári sortüzet követően egyike volt azoknak, akik a nemzeti tanács képviseletében Mosonmagyaróvárra siettek az eset kivizsgálására és az indulatok lecsillapítására. Határozott fellépésével nagy része volt abban, hogy a sortüzet követő lincshangulatban a tanácsháza előtti tüntetésnek nem volt halálos áldozata./

Az 1957. december 31-én kivégzett Tihanyi Árpád búcsúlevele fiától, Tihanyi Lászlótól:

Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim Árpika és Lacika!
Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában és a sok – sok kivégzett az itt létem alatt kb. 40 - 45 személy kivégzése megismertetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához. Hiszen közvetlen a cellámból 2-t végeztek ki, körülöttem pedig aratott a halál.
Az írásomról is láthatjátok nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.
Nem a földi élet az ember célja, hanem a túlvilág, az Istenhez eljutás. Aki pedig az igazságért hal mártír halált, az eljut Istenhez. Sz. Pál apostol mondja: „Mit ér az embernek, ha az egész világot is elnyeri, de lelkének kárát vallja.” A világot nem nyertem el, mert szerényen éltem, de megtaláltam az Istent. Legyetek nyugodtak, a jó Istennel kibékültem, s amit még Vele el kellett számolnom elszámoltam. Mindszenti péri plébánossal egy cellában voltam, nála még szeptemberben meggyóntam. Ma kértem újra papot nem tudom, hogy kapok-e, de az sem baj. Mindenszentekkor valahol égessetek értem gyertyát, s pár szál virágot tegyetek a sírra. Szentmisét mondass értem, s én igen sokat fogok a jó Istennél értetek imádkozni.
Ha egyszer mód lesz rá vitesd haza holttestemet.
Édes drága kicsi Máriám, Gyermekeim.
Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itt hagyni ez a szörnyű. Elválni azoktól, akik nekem az életet jelentették. Édes kis Máriám forrón nagyon szerettelek, de az utolsó óráimban nem szerelmi vallomást akarok tenni, mert Te tudod, hogy nagyon, de nagyon szerettelek. Voltak hibáim, talán sok is, de hitvesi hűségemet soha nem szegtem meg.
Ezért a hibáimért is most vezekelnem kellett, ki tudja talán éppen az életemet kellett érte adnom. Tudom kevés örömöt, boldogságot kaptál tőlem is meg az élettől. Most ezért kérek tőled bocsánatot. Felejtsd el az élet rossz oldalát, maradjon benned csak a jó, a szép. Te nekem sokat adtál. Mindent, amit egy férfi kaphat feleségétől. Ezt magammal viszem a sírba, s imádkozom Érted az édes Jézusnál, kivel tudom együtt leszek. Köszönöm, hogy fáradtál életem megmentéséért, de a jó Isten akarata elkerülhetetlen. Mindannyian nyugodjatok bele, ennek így kellett lenni.
Utolsó üzenetem és kérésem, hogy gyermekeimet Náci (Ignác) bátyám, Pici és a bencések neveljék, rajtad kívül természetesen, mert csak az ő kezükben látom biztosítva katolikus és magyar nevelésüket.
Olyan Istenben hívő és magyar embereket neveljenek belőlük, mint én voltam. Soha kommunisták ne legyenek.
A kommunizmus az emberi szabadság, jog, erkölcs, függetlenség megfojtója. A magyar pedagógusoknak pedig üzenem, olyan ifjúságot neveljenek ennek a szegény, szerencsétlen hazának, amilyeneket én. Jellemes, egyenes, gerinces, Istenben hívő és izzó hazaszeretettel átfűtött ifjúságot, melyben él ezeréves történelmünk.
Édes, drága kis Gyermekeim
Búcsúzik apukátok Tőletek.
Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedéssel és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket. Soha őt el ne hagyjátok. Öleljétek csókoljátok helyettem is, amíg él. Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet és folytassátok a munkámat ott ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni.
De mindenekfelett imádjátok és szeressétek az Istent. Minden cselekedeteknek a központja Ő legyen, mert ő az út, az igazság és az élet. Ez az utolsó szavam hozzátok és ezt vigyétek magatokkal útravalóul.
Náci bátyámnak külön köszönöm, hogy kísért utolsó utamon. Édes jó Anyám ne haragudjon, ily szomorúságot szereztem neki.
Édes kicsi Máriám. Mindenkitől bocsánatot kérek, kit megbántottam, mindenkinek megbocsátok, kik hamis vallomással idejuttattak. A jó Isten megfizet nekik. Én tudom, hogy a harc és áldozat nem volt hiábavaló s szabad lesz még ez a haza. El ne felejtsetek, de éljetek vidáman, jól, gyermekeimre és magadra vigyázz, s találkozunk az örök boldogság honában.
Bátran felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető

Aputok


Ezt a levelet a család a kivégzett visszakapott ruhájába varrva találta meg hónapokkal később.

Az elszabotált, elárult rendszerváltás áldozata volt Csengey Dénes.

Bevezetőként tőle idézek egy gondolatot: „A magyar nép 1956 gerinctörő veresége után hanyatt-homlok kimenekült nemzeti és politikai öntudatából. Azóta csak az alázatban, az önmérsékletben és a felejtésben gyakorolta magát. E népnek önbizalmat és a nyugodt előretekintés bátorságát adni, ennél ma nincs fontosabb.”

Mondta ezt több mint 20 évvel ezelőtt, de ma talán még időszerűbb, mint akkor volt.

Elolvasom »

Nagy méret

Hitetlen korban Hit varázsosan élt
A Pesti Srác az égő pesti utcán
Nem koszorúért ontotta a vért
A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
A Korvin Közben harcolókat is
S a Széna téren sziklaszilárd hitbe
Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT
Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek
Diadalmas vereségből törtek
Szétzúzni a Kor vörös csillagát.

Nagy méret

A fiúk előttem vonulnak 
Mellükön lőtt seb a kokárda 
Fiúk ti édes kis suhancok 
ezért jöttetek a világra?!

Hosszú hosszú a menetetek 
Vonultok megszentelő őszben 
Fiúk ez a ti ünnepetek 
örök fényeskedő s időtlen

Kisöcséim vonuljatok csak 
arcotokon sírgyertyák fénye 
Legkülönbjei suhancoknak 
legenda lesztek ezer évre!

A fiúk előttünk vonulnak 
hősei a leggyönyörűbb ősznek 
Vérvirágos kokárdát hordnak 
és átlőtt szívükkel is győznek!

 

Nagy méret

Ne mondd, ne mondd, ne mondd,
Azt, hogy hiába,
Hazád magára ismer
Minden hű fiába’.

Élőnek súg
Titkot a holt,
El ne hidd, hogy minden hiába volt!

Feljön majd a Nap,
Ha a csillag lehull…

Testvér lásd, ez a sorsod,
Szabadon ne hagyd a torkod!
Ne kínáld oda melled,
Ellep a vörös felleg.

Aki magyar, velünk tart ma,
Térdeplésből ugorj talpra!
Ez lesz életünknek harca,
Jövőnk fényes arca.

Ez a harc most tényleg végső
Ne habozz, és nem lesz késő.
Térdeplésből ugorj talpra!
Aki magyar, velünk tart ma,
Ezért vártunk ötvenhatra!

Tavasz után itt az őszöd,
Veled harcol minden ősöd,
Az elnyomottakból
Így lesznek a hősök.