Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Nemzetünk búsong, fetreng a porban,
Szolgák vagyunk mi, egy szabad korban.
Hősért kiállt meggyötört lelkünk,
Ki elhozza nekünk szomjazott kegyelmünk.

S talán lőn egy magyar gyermek,
Kezében magyar zászlót lenget,
Szemében ragyog, a dicső szabadság,
Nem nyomja el, a gyötrőn vak rabság.

Útja rögös, és veszéllyel teli,
S bukását oly sok ellenség lesi,
Zúzzák jobbról, s megütik balról
De, ha kell, puszta kézzel harcol.

Nem érti az ellen, nem lehet legyőzni,
Kit egy ország népe fog követni.
Megmenti majd, talán nem a világot,
De megmenti e csodás országot.

Egyetlen csupán, csak egy gyermek,
Kinek szemében magyar zászlók lengnek,
Szívében a zene is, e hont élteti,
Szolga népünk egymaga megmenti.

Nagy méret

Szabadság, szerelem:
Életed, halálod;
A lelked betölti
Az egész világot.

Ifjú szív ha dobban,
Csalogány ha zendül:
Te vagy az, te dalolsz
Édes szerelemrül.

Férfiszív ha lángol,
Sas ha szárnyra támad:
Te vagy az - hőse te
A szent szabadságnak!

Csodás az életed,
Csodás a halálod -
Kétszer vívtad ki a
Halhatatlanságot...

Néma a nevem, arcom homály fedi,
Kevés az, ki szívem igazán ismeri,
Ahogy élek, büszkén, de csendben,
Így végzem, majd, a hátsó kertben.

Nekem is süt a nap, ahogy másnak,
Rám is odafenn, az égiek vigyáznak,
Zsebre rakott kézzel a tömeget nézem,
Egy vagyok közülülk, vagy annyi sem.

Nincs idejük, hogy szemembe nézzenek,
Nincs idejük, hogy olvassák verseimet,
Nincs idejük látni, semmi fajta szépet,
Csak rohanni, és rohanni, erről szól az élet.

Nem törődnek egymással sem, a karrier a tét,
Ez határozza meg, zsebünk mégis mennyit ér.
Akkor látják meg csak, mikor nem bírják a tempót,
Vén és ráncos kezeikben támaszt nyújt a bot.

Akkor fogják megérteni, mit tettek magukkal,
De hiába mutatogatják bőszen karjaikkal,
Elértek sokat, talán messze rengeteget,
De élni közben, egy percet sem lehetett.

Homály fedi arcom, a nevem is néma,
Soraim is velem, hullanak a porba.
Eltűnök, mintha nem is lettem volna,
Mint sivatagi délibáb, mikor hatot üt az óra.

Tudom a helyem,
Viselem sorsom
Trianon keresztjét,
Magamon hordom

Súlyos a terhem,
Könnyű a lelkem
A jó Magyar Isten,
Megsegít engem

Álmot látok, csukva a szemem,
Magyarok angyala fogja kezem,
Végig vezet egy hosszú úton,
Rögös jövőn, és fényes múlton.

Szótlan szállunk a Kárpátok felett,
Szemeink előtt Nagy Magyarország lebeg,
Látom a hibákat, mit sorra követtünk,
Megmutatja azt is mit kéne tennünk.

Elég volt a szenvedésből, s szégyenből,
Elég volt a megalázott életből.
Apró lépésekkel, újra összefogva,
Nemzeti koronánk újra felragyogna.

Legyen testvér, kinek ajka Magyar,
Sirassuk együtt, ha majd meghal,
Nyútsunk kezet minden Honfinak,
Ne számítson, hogy fiatal, vagy agg.

Egymásra építkezve népünk dicső lesz,
Az egymást segítőknek Isten is kedvez.
Felejtsük el a sanyarú múltat, a tüskéket,
Tanítsuk boldog jövőre a gyermekeket.

 

Nagy méret

Öltvén magadra durva szőrcsuhát,
Indultál tenni sok-sok hős csudát,
S mert sorsod lett, hogy sose lelj nyugalmat,
Elküldött Isten közibénk - magyarnak.

Kapisztrán János, lelkes bús barát,
Ki dicsőségünk büszke sugarát
Nagy Hunyadinknak rontó kardja élén
Lángoltad egykor Belgrád szirtfalára:
Ha látod most, hogy ásott sírja szélén,
Jobb sorsot már tán Istentől se várva,
E bűnös hitvány, gyönge nemzedék
A múlt kincsét mily gyáván elfecsérli:
Hiszed-e, hogy nincs minden veszve még?
Mondd, harcok hőse, tudsz-e még remélni?

Ha jó magyar vagy, harsogjon szavad,
Égessen, mint a tüzes áradat,
Ezer év lelke zúgjon most belőled,
Korbács a korcsnak, hit a csüggedőnek,
Haragban égve, szégyentől pirulva,
Krisztus keresztjét tartsd magasra újra,
És mint a kardot megforgatva, fennen
A sok lator közt úgy sújts szét vele,
Hogy tapsoljon rá Isten fönt a mennyben,
És minden gazság pusztuljon bele!

Először ránk sújts, romlott magyarokra,
Kik pártoskodva, önmagunkba rogyva,
Egymás közt pörlünk gonoszul s bután,
Óh, lelkesíts meg!... Akkor azután,
Mint csillagfény a tévelygőt az éjben,
Vezess bennünket Jézus szent nevében!

Seregek élén csuda látomány,
Magasra tartott kereszttel kezedben:
Idézlek most e szent emlékezetben,
Segíts bennünket sorsunk bús során!
Zúgd eszméletre, hős pap, a magyart,
Hogy megváltás csak egy van itt: a kard!
Ha ez kiröppen rejtő hüvelyébül,
E széttört ország újra egybeépül!

Én népem, hajrá! - sok Belgrád van itt,
Határainkon tenger a pogány;
Hallod Kapisztránt? - biztat, hív, tanít,
Hogy megdöbbenj a nemlét iszonyán!
Hív észak és dél, nyugat és kelet,
Óh! mindenünnen jaj sikolt az égre,
Most minden jajszó bosszúvágyban égve
Hevítse harcra honszerelmedet!

- Kapisztrán János, lelkes vén barát!
Nagy hivatást mért néped sorsa rád:
Új Szent Lászlóként járj a harci élen!
Bús néped lelkét lángolásra szítsad,
Egész világnak harsogón tanítsad:
Lesz Magyarország - Isten úgy segéljen!

Nagy méret

Mennyi koldus, mennyi árva,
Mennyi könny és mennyi bú!...
Isten!... A te szép világod
Még mindig be szomorú!...

 

Zakatol a vonat,    oly gyorsan fut a táj,
Ismerős házak, bokrok,    szívem mégis fáj.
Hisz emléke lesz ez    a sötétedő múltnak,
Emlékeim idővel    akaratlan eltompulnak.

Ismerősök, batrátok,    kik itt várnak engem,
Nem értik meg,    hogy miért kell mennem,
Mégis, mikor találkozunk,    mosolyognak,
Mintha utam nem lenne,    csak néhány nap.

Jól eső mondatok,    nem is gondoltam volna,
Mindenki eljött    a nehéz búcsúra,
S bár egymást    nem látjuk majd sokáig,
Nem leszünk lusták    elsétálni a postáig.

Néhány sorral    képeslapot küldök nektek,
Lélekben ott vagyok,    így tudatom veletek.
S ha az ég is    úgy akarja,
Mint a fecske,    visszatérek jövő tavaszra.

 

A kommunizmus és a szocializmus áldozataira, ponto- sabban nem az ideológia, mert az önmagában nem tud embert ölni, hanem a kommunisták és a szocialisták nép- és emberiségellenes bűneire emlékezünk ma. Fontos, hogy a bűnösök közül sokan itt élnek most is közöttünk nem csak háborítatlanul, hanem kiemelt, több százezres nyugdíjat élvezve évtizedek óta, míg az áldozatok leszármazottai most is elszenvedik az egyre nehezebbé váló magyar élet megpróbáltatásait. Ez ordító igazság- talanság!

Mi a kommunizmus, szocializmus? Kérdeztük néhány évtizeddel ezelőtt: az eszme győzelme - a józan ész fölött! – jött rá a válasz. Ennyi év távlatából most hozzátehetjük: a fortyogó magyargyűlölet, a szélsőséges kirekesztés, a vérszomjas ragadozókat megszégyenítő emberi kegyet- lenség győzelme a jámbor, balga magyarság fölött.

Soha ne feledjük, hogy mindannyian áldozatok vagyunk hetedíziglen is! Mindannyian áldozatok, akik az elmúlt 100 évben itt a Kárpát-medencében éltünk.

Dédszüleink, nagyszüleink, szüleink, mi magunk, és a mostani helyzet alapján kijelenthetjük, hogy még a most megszülető csecsemők unokái is áldozatok lesznek, ha minden így megy tovább, ha nem történik gyökeres jó irányú változás a magyarság életében. A fülkeforradalom vajon ilyen? Legalább elindult a változás? Ezt tapasztaljuk?

Kezdődött a múlt század elején Károlyi Mihály árulását követően a dicsőségesnek egyáltalán nem, inkább terroristának nevezhető Lenin-fiúk: Kun Béla, Szamuely Tibor, Sallai, Fürst verő- és akasztólegényei országos rémuralmával. Fontos megjegyezni, hogy ezek a magyarosnak hangzó nevek mind fölvett nevek voltak. Volt, aki több álnéven is szerepelt. Járták az országot, és gyilkolták a nekik nem tetsző magyar polgárokat, parasztokat. Ők voltak a félelemkeltő gárda, nem a fegyvertelen, tisztességes Magyar Gárda, melyet a fülkeforradalmárok ugyanolyan elszánt dühvel üldöznek, mint szocionista elődeik! A mai kort jellemzi és minősíti, hogy az áruló Károlyi szobra ma is ott áll az Országház mellett, és a terrorista Lenin-fiúk nevét még nagyon sok településen utcanév, Győrött városrész őrzi. (Ez olyan, mintha ma Osama Bin Laden utca vagy lakótelep lenne.)

Vajon ezek a verőlegények szerették ezt az országot, ahol megszülettek és fölnőttek? Szerethették azt a magyar népet, melyet lelkiismeretlenül kínoztak és gyilkoltak?? Ezeket a kérdéseket még többször is fölteszem. Gondolkodjunk el rajtuk, és vonjuk le a tanulságot!

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr aztán rendet tett a szétzilált országban. Minden kétséget kizáróan ő volt az az államférfi, aki a legtöbbet tette Magyarországért az elmúlt 100 évben. Neki még sincs szobra a Parlament mellett. Se utcákat, se tereket, se városrészeket nem neveztek még el róla. Vajon miért? Mi az oka annak, hogy Magyarországon még mindig csak  magyargyűlölő terroristákról lehet köztereket elnevezni?

Erre a kérdésre csak egy logikus válasz létezik:
azért, mert a mai szocialisták, a mai vörösök egyenesági leszármazottai, ideológiai, gyakorlati és gazdasági örökösei azoknak a vörösöknek!! A fülkeforradalmárok pedig úgy látszik, nem szakítanak se forradalmian se máshogyan a vörös múlttal, pedig a felhatalmazásuk megvan hozzá.

A nemzeti együttműködés rendszergazdái inkább együttműködnek a vörösökkel, mint a valódi nemze- tiekkel. A fő forradalmár az Országgyűlés nyitó ülésén kezet csókolt a sipákoló kommunista cenzornőnek. A szemkilövető Kúrcsány a Parlamentben osztja az észt, Budaházy György, a valódi forradalmár pedig még mindig szigorú házi őrizetben van. Hagyó Miklóst is kiengedték, a moszkvai nagykövetség épületét ár alatt elkótyavetyélők és a Mal Zrt vezetőivel együtt. Kádár napilapjai: a Népszabadság, Népszava ma is megje- lennek, az ő emberei döntenek a rádiókban, TV-kben, a kulturális életben mind a mai napig.

Magyar holokauszt? Igen!! Ki kell mondani, hogy nem lehet kizárólag egy néppel kapcsolatban használni ezt a kifejezést! És persze nem csak gyilkolás miatt fogyott a magyar, hanem aki tudott, elmenekült az országból. 1956-ban több mint 250 ezer többnyire fiatal magyar ember ment el, és azóta is, most is(!) folyamatosan hagyják el Magyarországot azok, akik nem kaptak mást, csak szegénységet és kilátástalanságot a mai szocialistáktól és egypetéjű ikreiktől, az álszabad madaraktól, akik LMP név alatt most is ott rontják a levegőt a magyar Országgyűlésben. Az elmúlt majdnem 2 év ebben sem hozott valódi változást. 1956 óta pedig 7 millió magyar életet már az anyaméhben meggyilkoltak! És a Fidesz most sem kívánja szigorítani az abortusztörvényt.

Mi ez, ha nem népirtás, magyar holokauszt?

Rákosi, Gerő, Rajk, Révai, Péter Gábor, Kádár, Apró, Dögei, Biszku, Komócsin, Marosán, Korom Mihály.

Ismerősek ezek a nevek, melyek többsége szintén nem születési, hanem fölvett név.

Vajon ezek az elvtársak szerették ezt az országot, ahol megszülettek és fölnőttek? Szerethették azt a magyar népet, melyet lelkiismeretlenül kínoztak és gyilkoltak??  Ugye egyértelmű a válasz?

Lépjünk újra egyet a történelemben. 1980-as évek. Puha diktatúra, legvidámabb barakk, halmozódó külföldi adósság a hatalom fönntartása érdekében a mi és utódaink kontójára. Az évtized második felében a beavatott elvtársak már tudták, hogy mi készül a világpolitika átlagemberektől hermetikusan elzárt titkos vegykonyhájában.

Náluk volt a kellő információ, a korábban a magyar parasztoktól, munkásoktól, polgároktól elzabrált (államosított) vagyon felett ők rendelkeztek, ők hozták a törvényeket, és csak nekik lehetett kapcsolatuk a külföldi hitelezőkkel, valamint ők ültek a hazai bankok meghatározó állásaiba.

És mi történt?

Az, amit már mindannyian saját tapasztalatból tudunk:

„Spontán privatizáció” történt. Az ország vagyonát saját és idegen megbízóik zsebébe privatizálták csak úgy spontán, véletlenül, félvállról.

Ez történt. És ez történik mind a mai napig folyamatosan!

Még az eljárás receptje sem változott: először a kiszemelt vagyontárgy fokozatos, következetes, tudatos leépítése, lerobbantása, majd bagóért történő fölvásárlása. Mindannyiunk szeme előtt történt és történik mindez: Magyarország, a magyarság teljes kifosztása. Ebben a sorban a legutolsó a Malév esete. A nemzeti vagyont eltüntették, a magyarságot teljesen kirabolták, az államadósságot az egekig halmozták. Így lettek a KISZ- és párttitkárokból milliárdos politikusok. A fontos bizonyítékokat pedig hosszú évtizedekre titkosították és titkosítják most is.

Most a végjáték, a végkiárusítás legvégén vagyunk: ma a Malév, holnap a BKV, holnapután a MÁV, azután pedig Magyarország felszámolása. Nagyon kemény kifejezés, jól tudom. De sajnos ez a szörnyű valóság akkor is, ha jó lenne azt hinni, hogy nem igaz. Már csak valamennyi termőföld, a termál- és ivóvízkészlet egy része és a lakóingatlanok vannak magyar tulajdonban.

De ezek közül is nagyon sokat egyre nehezebben törleszthető devizahitel terhel. A gazdasági válság, a visszafizethetetlen, bedőlt devizahitelek tömkelege a végső döfés lehet a magyarság számára. Nem évtizedek vagy évek múlva, hanem most idén, 2012 következő hónapjaiban.

Emlékeztek, mit mondott Simon Peresz, Izrael államelnöke 2007 őszén? - „Fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot.”

Vigyázó szemeteket Palesztínára vessétek magyar testvéreim!

Ott is hasonlóképpen történt 70 évvel ezelőtt. Az új célpont most Európa, s benne hazánk. A folyamatot robbanásszerűen fölgyorsíthatja, ha Izrael kirobbantja a háborút Irán ellen, mely saját maga számára is végzetessé válhat. Vajon vagyunk olyan erősek, hogy ellenálljunk több százezer országfelvásárló új honfoglalónak, akik In-Kal vagy neadjIsten Moszad védelemmel jönnek új lakóparkjaikat itt Győrött is elfoglalni? Vajon sejti egyáltalán a magyar nép nagy többsége, hogy mi történik vele? Azt hiszem, hogy nem.

Amikor a Jobbik frakció meghívta Orbán Viktor kormányfőt, és föltették neki a kérdést, mit tervez, hogy megakadályozza mindezt, ő azt felelte: semmit, örömmel várja az izraeli tőke és a zsidó üzletemberek hazánkba áramlását. Hozzátette, amennyire lehet, támogatja a külföldi befektetőket, csak hozzák a pénzüket.  Magyarul: eladó az ország!

Igen, az interneten kapott titkos magyar-izraeli meg- állapodást 2004. április 14-én Orbán Viktor is aláírta. Ennek első pontjára így emlékezett egy szemtanú:

Magyarország befogadó célország.
Ennek a pontnak a lényege, hogy abban az esetben, ha Izraelt külső agresszió érné, mely veszélyezteti az ott élő zsidók életét, Magyarország 500.000 zsidó befogadását vállalja, állampolgári jogokat adva a befogadottaknak. A teljes szöveg itt olvasható.

És végül azok a szocialistának és szabad demokratának hazudott elvtárs-urak, akik mindezt eddig levezényelték, kiszolgáltak bármilyen idegen hatalmat ellenünk, azok vajon magukénak érzik, szeretik ezt az országot és jobb sorsra érdemes népét? Azok, akik k… országnak, nyüves országnak káromoltak bennünket, akik genetikailag alattvalónak minősítenek, azok szeretnek, vagy gyűlölnek minket? Akik azt mondják, hogy „a békákat se kérdezik meg a mocsár lecsapolása előtt!”, azok a mocsárlakó békákkal, azaz velünk, magyarokkal vállalnak sors- közösséget, vagy ők csak a mocsár lecsapolásában segédkeznek idegen megbízóik számára és parancsára?!

A választ rátok bízom kedves honfitársaim.

Miként annak az eldöntését is, hogy változott-e, javult-e vagy legalább reménytelibbé vált-e a magyar élet a tavalyelőtti választás óta?

Végveszélyben vagyunk. Ha tétlenek maradunk, ha tovább tűrjük a megszorítást, a szorongatást, a kizsák- mányolást, a kiszipolyozást, akkor elpusztítanak, kizsigerelnek bennünket, befejezik a fölvásárlást, és akkor vajon kitől bérelünk majd magunknak... sírhelyet?

Ha meg akarjuk menteni Magyarországot, akkor késlekedés nélkül cselekednünk kell! Kossuth Lajos nem üzen még egyszer!

Mindnyájunknak most kell a magyar nemzeti ellenállás szervezeteihez: a Jobbik Magyarországért Mozgalomhoz és más nemzeti radikális szervezethez csatlakoznunk! Elérhetőséget szívesen adunk a megemlékezés után.

Ma jókor van, holnap késő lesz talán.

Ehhez kérem, hogy adjon az Isten! Szebb jövőt!

Dr. Nagy Gergely
A Jobbik Győri Szervezetének alelnöke

A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.

És tombol a tánc és angol módra lejtik,
A sok magyar gyászt boldogan felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem "honleány" a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, -
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!

Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?
Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok, Erdélyben mi van?

Itt kint az éjben
Keletről szálló sóhaj sír a szélben:
Valaki - hallod? - fölsikolt,
Mondd, nem tudod, ki volt?
Halld: férfihörgés, - haldokló hörög,
Halld: ostor pattog, rabbilincs csörög, -
Ez gyermeksírás, - ez most női hang, -
Hogy kéjeleg s jaj, - hallod? - hogy hörög
Az átkozott bitang!!

Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok még a nóta húsát,
Nem hallottátok, Erdélyben mi újság,
Nem kérditek, hogy Erdélyben mi van?

Táncoljatok hát, - csak táncoljatok!
Pokol parázsán égő talpatok
Idegen kedvű muzsikálás ütemre,
S mindenre, ami szent bánat nekem
És ott sikolt a végeken...

Táncoljatok csak, - hajrá, víg zsivaj!
Oly szép az élet s nincs itt semmi baj,-
Csak épp a magyar fájdalom
Árnyéka leng a függönyös falon
S minden szögletből kimered
Mint megsápasztó lelkiismeret
S minden lépésre sírva nyöszörög
A fényes parket rései között...

Csak táncolj, vígadj, csonka ország!
Óh boldogok, kik elfelejtik
Szegény hazájuk árva sorsát
És könnyű szívvel meg se sejtik:
Bál éjszakáján,
Sátán muzsikáján,
A nemzet lelkét hogy tapossák
Halálos kínnal meggyötörve
A rég megásott sírgödörbe...

A képek forrása

A képek forrása

Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
bús nemzeted zokogva esd,
nyújtsd irgalomjobbod feléje,
botlásidért óh meg ne vesd. -
Mi lesz belőlünk, hogyha elhagysz?
Óh árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy,
szent szűz Anyánk,
szent szűz Anyánk, óh el ne hagyj!

Hozzád sír a jobbak keserve
jámbor családok tűzhelyén,
a szebb idők után esengve,
mikor nap ült hazánk egén. -
Óh kérjed Istent újra értünk,
ne hagyd elveszni árva népünk. -
Minden reményünk csak Te vagy,
szent szűz Anyánk,
szent szűz Anyánk, óh el ne hagyj!

Oltáridat körülzokogjuk naponta,
mert óh vétkezénk,
és sírva szent neved kiáltjuk:
szűz Mária, tekints felénk! -
Mutasd meg még egyszer e népnek,
hogy pártfogásod mit segíthet. -
Minden reményünk csak Te vagy,
szent szűz Anyánk,
szent szűz Anyánk, óh el ne hagyj!

Nem fogy az erőm, nem fárad karom,
De a kirakót úgy érzem, hiába rakom.
Nem áll már össze az álomszép kép,
Nemzetként nem áll talpra a nép...

Nagy méret / Forrás

Itt állok újra Drégely ormán
Hol egykor Szondi vére hullt;
Körülem, bennem bús-mogorván 
Susog az emlék, sír a múlt; 
Az elhullt véren nincsen áldás, 
Szivemben sincs, csak fájdalom - 
A múlt, mint néma szemrehányás,
Borong az omló várfalon. 

Ott lenn is emlékek borongnak: 
A völgyön méla álmodás...
Zöldselymes réten az Ipolynak 
Halvány ezüstje tétováz;
Messzebrül, észak távolábul 
Sötéten kéklő bús hegyek - 
Elöl a Szityna orma bámul,
S ködfátyolával integet. 

Balról - csak széle látszik éppen - 
Egy kicsi város néz felém:
Egy domb mögé bújt szégyenében, 
De én pirulok szégyenén! 
Az a hely ott az Ipolyon túl 
A szülőföldem énnekem - 
Haragvó lelkem könnyre csordul: 
Óh mért hogy mégis idegen? 

Országhatárul lenn a völgyben 
Az Ipoly lomhán kanyarog: 
Két partján fásult, bús közönyben 
Pipálnak lomha magyarok;
Ha égne bennük Szondi vére, 
Nem jobban, csak mint bennem ég - 
Ejh, nem méltó már hős nevére 
E romlott, gyáva nemzedék! 

- Itt állok újra Drégely ormán, 
De nem bírom már itt tovább... 
Haragvó lelkem bús-mogorván 
Repül az ismert tájon át - 
El innen! - jobb, ha völgybe térek, 
Ott nincs a múltnak híre sem - 
Ott majd, én tiprott, árva féreg, 
Kisírom magam csendesen.

Nagy méret / Forrás

 

Hiszek a két-egy legfőbb jóban, 
Az Istenben s az Igazságban, 
És belekulcsolom e hitbe 
Honszerelmemnek szent hitét...

Hiszek a magyar hősregékben 
Egy ezredévnek erejében, 
Hiszem létünknek szent csodáit 
S titkon vezérlő csillagát;

Hiszem, hogy örökünk e föld itt, 
Hogy tündér volt a csodaszarvas, 
S Attila pásztorlelte kardja 
Valóban Isten kardja volt;

Hiszem Árpádnak hős csatáit, 
S hiszem, hogy halmon, rónaságon 
Egy-egy sejtelmes fuvalomban 
Az ősök lelke lengedez;

Hiszem, hogy szíve van e földnek, 
Megérzi búnkat, örömünket, 
S a mi szívünkkel egy ütemben 
Örökké magyarul dobog;

Hiszem az Istent fönt az égben, 
Tudom, hogy ő itt az Igazság, 
És ő az út, és ő az élet, - 
S a sírokon is nő virág...

Tudom, bár fáink dús virágát 
Dermeszti fagy, és szél zilálja: 
Azért gyümölcs is lesz a fán még, 
S mosolygón terhes lesz az ág;

Borongó ősszel messzeszállván 
Sok fecske nem jön vissza többé: 
De új fészkekben új tavasszal 
Azért vidám dal csicsereg;

S a zivataros kerek égen 
Bármily sötétlőn ül a felhő: 
Mögötte ott a tiszta kékség 
És lesz még áldó napmeleg...

Hiszek, hiszek a legfőbb jóban: 
Az Istenben... az Igazságban, 
És belekulcsolom e hitbe 
A diadallal ránksugárzó 
Boldogabb, büszkébb, szebb jövőt!

Arra tanítottak otthon, iskolában: 
Élt egyszer a magyar fényes nagy hazában... 
E hazának földjét foglalta el Árpád, 
Ezer évig font rá koszorút a Kárpát.

Hallgattam apámat; szomorúan mondta, 
Mint a töviságat a keresztre fonta. 
-Elmehetsz, kislányom, messze-messze földre, 
Nem akadsz mezőben ilyen hamvaszöldre.

Sehol ily acélos búzát nem aratnak, 
Nem termett még ember sehol ily szabadnak. 
Sehol ily ezüstben nem csillog a harmat, 
Sehol békességet ily hőn nem akarnak.

Mégis ver az isten! Magyar folyók habja 
Elvett földünk mossa, álnok szomszéd rabja.. 
Trianoni kereszt áll a hármas hegyen, 
Egykor sötét elmék, új Mementó legyen!

Kérdezhetik tőlem szülők és tanárok: 
Mit keresek én itt, vajjon mire várok? 
Mit keres a tavasz zordon, múló télben, 
Mit a halk harangszó kis faluban délben?

Hallgassátok fiút, ti is, kedves lányok, 
Hogy kicsi szívemmel én itt mit kívánok! 
Anya lesz majd egykor a hon ifjú lánya, 
Fiúból a nemzet vitéz katonája.

Álljon ez az emlék csendben.. én szomorún 
Leteszem gyászfátylas kis virággkoszorúm... 
Várok, míg elmúlik a tengernyi bánat, 
Én leszek a Hit, míg nemzetünk feltámad!

Várom, míg a fiúk mennek s újra jönnek 
S végét vetik egykor a gyásznak és könnynek 
Hozzátok, mint hősök, győzelem virágát 
S letépem a gyásznak e szomorú ágát!

Koronánk emeljük - ha vége a gyásznak - 
Magasba, szent napján a feltámadásnak. 
És ez a szép kereszt virággal lesz tele. 
Nem Trianon-é lesz a szeretet jele.

 

.
Az Atilla Király Népfőiskola.

Győr Vármegyei
tagozata meghívja
Önt és családját:

.
Orosz Mihály
Zoltán

.- Érpatak polgármestere előadására.

 

Téma: az "Érpataki modell" - Élhető és virágzó települések Magyarországon - önellátás és biztonság.

Időpont: ..2012. február 25. szombat, 10 óra.

Helyszín: Bartók Béla Megyei Művelődési Központ. (Győr, Czuczor Gergely u. 7.)

Az előadás ingyenes. Várhatóan 13 órakor fejeződik be.
A rendezvényre mindenkit szeretettel várunk!
Kérem, az eseményről tájékoztasson másokat is!

Szebb jövőt! Isten óvja Magyarországot!

Kolonics  Zoltán - megyei oktatási referens

Nagy méret

Százával hulltak el a névtelen arcok,
Dicső eszméért vívtak oly nehéz harcot.
Hősök voltak mind, mind az utolsó szálig,
Hősök voltak ők, a legkisebb diákig.

Nevüket sem tudjuk, feledi a haza,
Pedig érte ontá vérét, büszke fia.
Arcukat sem ismerjük, képet se láttunk,
Mégis, Nagy Nemzeti Ünnepet kiáltunk.

Diákok voltak ők, s még igaz emberek,
Kik szívében a szabadság hőn lebegett.
Nem számított erő, s Szovjet hatalom,
Nem számított a sortűz, és hullahalom.

Fegyverbe álltak, oszlik már a kemény mag,
Ott harcolt velük minden fiatal és agg,
Kommunisták vére gyógyította sebünk,
Ez volt az Oroszok felé, üzenetünk.

S lám sikerült, mit mindenki csak remélt,
A félelemtől erről, reszketve beszélt.
Kis Országunk, szabadság útjára lépett,
Parlamentünk hősi demokráciát éltet!

De jaj! Európa! Cserbenhagytál minket,
Hátra rakott kézzel, pusztulásunk nézted.
S ki tehetett volna, egy kicsit értünk,
Hátat fordított, elhatárolódott tőlünk!

S most, hogy szabadságunk megvívtuk magunk,
Áruló Európának ölebe vagyunk?!
Lefekszünk elé, s pitizünk egy kis csontért?!
Mardossuk itt egymást, minden egyes koncért.

Önként aggatjuk magunkra rabiga láncot?!
Dicsőségként könyveljük, e súlyos kudarcot?!
Ahogy szabadságunk ingyen odaadjuk,
A vérrel festett hű eszmét megtagadjuk.

Porba tapossuk ma is, a névtelen hősöket,
Ismeretlen arcukat, ismeretlen nevüket,
Ismeretlen anyákat, kik fiukat siratták,
Nemzetünkért életük kéretlen odaadták.

 

Nagy méret

Komor terem sötét zugában
Agg, régi zászló áll magában,
Búsan merengve, roskadozva,
Minthogyha múltján álmodozva
Meghajlanék az emlékek sulyától!
Tépett szalagja, mint halotti fátyol
Hosszan lecsüng... és néha összerendűl
Bár a teremben fuvalom se lendűl,
Minthogyha hozzá fölsohajtanának
Láthatlan ajkkal elhunyt hősi árnyak.

Száz sebtől tátong vészrongált nyele,
Vívó szabadság fenséges jele;
Porlepte selymén ezrek szíve-vére:
Nemzeti gyász, vértanuság regéje...
Nagy elv, nagy eszmék szent emléke űl
Foszlányain... ah! észrevétlenűl!
És dúlt palástján száradt könny remeg föl,
Kicsorranók a haldokló szemekből,
Könny, mit a forró hazaszeretet
Búcsúzva sírt... bujdosva rá vetett.

Magában áll... senkit sem érdekel,
Áldó tekintet nem kutatja fel.
Hideg közönnyel künn zsibong a raj,
Hozzá be nem tér egy vándor-sohaj.
Ha van, ki olykor a terembe lép,
Lekapja róla tűztelen szemét...
Csak a hunyó nap búcsuzó sugára
Csókol biborfényt elhagyott fokára.
Ilyenkor mintha talpig vérben állna,
S vad küzdelemben fönn lebegne még!

--------------------------------------

De ha kong a szellem-óra:
Titkos hangra, bűvös szóra
Suttogó nesz kél a csendben.
Csattog-pattog a teremben.
Lassu zsongás, mély zsibongás

Földalatti csengés-bongás
Zaja árad szerteszéjjel
Viharos, bús, rémes éjjel...
Mintha fegyver megzörögne,
Pajzs dobogna, vért csörögne!...
Síri árnyak kelnek, szállnak,
Összegyűlnek, körbe állnak,
S a szabadság lobogóját
Bús gyönyörrel átkarolják!...
Szólnak hozzá hangos kedvvel,
Síron túli szeretettel,
Daliái diadalnak,
Kik alatta, értte haltak!
Ráborúlnak, fölragadják,
Kézről-kézre veszik, adják.
Elsorolják hangos szóval,
Hol küzdtek a lobogóval.
Rámerengnek, sírva nézik,
Míg az éjfél elenyészik
S gyenge fénnyel gyúl a hajnal...
Elbúcsúznak mély sóhajjal,
Azután meg' visszalengnek,
S körülötte szállnak, rengnek...
Hah! nem tud betelni véle
A halottak szenvedélye!...

Nagy méret

Nagy méret

 

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

 

Nagy méret

Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
És zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj áment reája!
Hiszékeny, jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!

Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még,
És minket véd ott minden sziklaszál - 
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísértgess, nagyszerű halál!

- Most értsd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül - 
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!

Egy intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja - 
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!

Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az istenség szemén is,
Ha most se tudna áldón nézni rád - 
Oh, akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!

Isten vagy ember - mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyeden most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful?... hess el, őrület!...
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül...
Múlt és jövendő, hit és becsület - 
Most mind ez egy szó: rendületlenül!

 

Nagy méret / YouTube változat

 

Apró kis virág,
megbújik a hó alatt,
Csendben növekszik,
puha takaró alatt,

S ha az idő végre
kellemesre fordul,
Előbújik majdan
oltalmazója alól.

Erdő szélén,
vagy a mélyén,
Fehérlik e bátor,
hírvivő növény.

Harc edzett,
nemes hirnök,
Üzeni a rügyeknek,
a tavasz eljött.

Ideje hát új,
Díszes ruhába bújni,
Minden fának millió,
Színes virágba borulni.

S együtt örülni
A nap melegének,
Elfeledni emlékét is,
A zord télnek.

S, mikor az utolsó
rügy is kipattan,
Visszahúzódik,szirmait
Hullajtja fáradtan.

De nem kell félni,
majd jövőre,
Újra virágot hoz,
A fagyott mezőre.

Bátor rikkancsként
büszkén üzeni,
Eljött a tavasz,
Ideje ébredezni!

 

Nagy méret

„Háborúban hallgatnak a múzsák” –
mondták bölcsen a rómaiak egykor,
de ha a hősök sírját már behúzták,
megfeledkezik róluk az utókor,
mert elmúlt már éppen két emberöltő,
s már nem festi vér vörösre a hantot,
akkor nem hallgathat sohasem a költő!
Szólni kell! Kézbe kell venni a lantot!
Hogy volt egy hadosztály, mely el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Mint annyiszor a történelmünk során,
Hazánk felett az ég sötétre borult,
És magyar vér ömlött földjeink porán,
mert elvesztettük a világháborút.
Mikor a győzelem reménytelen volt.
Jó magyar népem, nehéz döntést hoztál,
Hogy becsületünkön ne essen folt,
Megszületett a Szent László hadosztály.
A hadosztály, mely soha el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

Ma már alig vagyunk, kik emlékszünk még
A hős csatákra. S ki emlékszik mindre?
Soroksárra? Hogy Dunaharaszti ég?
Isaszegre? Letkésre? Kicsindre?
És a felvidéki ütközetekre?
A dunántúli utolsó harcokra?
A fagytól fekete halott kezekre?
S a vérbeborult baráti arcokra?
A hős hadosztályra, mely el nem bukott.
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!

 

Nagy méret / Forrás

Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.

Könnyűszárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek...

Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldus, kopott, de hű és - itt marad!

Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat,
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!

 

 

Gyáva népség az ember,
Rejtekéből előbújni sem mer,
Visel inkább, akár százat,
Álarcából mindahányat.

Hol szépet, és naposat,
Hol vicsorgó gonoszat,
Hol barátit, vagy kedvest,
Hol marakodó szörnyest.

Magára húzza a maszkot,
Ezzel hárítja el a kudarcot,
Mesterien hordjuk e védelmet,
Ki is az ember? Tudni sem lehet.

Minden napnak minden órája,
Hazugságok eljátszott szimfóniája,
Elsöprő haragok és szerelmek,
Ki tudja, talán nem is léteznek.

Ál-emberek vagyunk,
Ál-arcokban élünk,
Ál-életünk tengerében,
Ál-érzelmet érzünk.

 

Nagy méret

Templomokban, birkanyájnak,
Kormányszolgák magyaráznak.
Hatalom ittas, hamis papok,
Narancsbőrű, csuhás vakok.

Nem kérek szentelt ostyátokból,
Sem kétharmados imátokból!
Bort isztok, narancslét prédikáltok,
Nem vagyok többé kíváncsi rátok!

Leszek inkább üldözött eretnek,
Kit bólogató bábok megvetnek!
Lelkem tiszta, Magunkfajta,
Hitem Magyar, Isten adta!

Nagy méret

Nagy méret

- A segesvári csatatéren. -

Ki az, aki hamvát sírva össze szedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.

El sem is temette - föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá ért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot.
S aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! - Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!

Nagy méret