Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

1956-os forradalom bejegyzései

Szeretnék önnel szót váltani,
Anyanyelvünkön, magyarul.
Ön most a kormány élén székel,
Kádár miniszterelnök úr…

Fűtött szobában, bársonyszékben
Könnyen átvészelhet egy telet,
Kivált, ha a szovjet elvbarátok
Szelik önnek a kenyeret…

De mit írnak majd a történészek?
Október volt… és jött a tél…
Ön adta el a nép reményét
Néhány megkopott rubelért!

Kádár miniszterelnök úr!
Sok szolgarendszer megbukott már
S ön ezekből nem tanul?

Ön csak szaval a szabadságról,
Miközben tankok közt lapul?
… Jön még idő, s felelni fog,
Kádár miniszterelnök úr…

Nagy méret

Százával hulltak el a névtelen arcok,
Dicső eszméért vívtak oly nehéz harcot.
Hősök voltak mind, mind az utolsó szálig,
Hősök voltak ők, a legkisebb diákig.

Nevüket sem tudjuk, feledi a haza,
Pedig érte ontá vérét, büszke fia.
Arcukat sem ismerjük, képet se láttunk,
Mégis, Nagy Nemzeti Ünnepet kiáltunk.

Diákok voltak ők, s még igaz emberek,
Kik szívében a szabadság hőn lebegett.
Nem számított erő, s Szovjet hatalom,
Nem számított a sortűz, és hullahalom.

Fegyverbe álltak, oszlik már a kemény mag,
Ott harcolt velük minden fiatal és agg,
Kommunisták vére gyógyította sebünk,
Ez volt az Oroszok felé, üzenetünk.

S lám sikerült, mit mindenki csak remélt,
A félelemtől erről, reszketve beszélt.
Kis Országunk, szabadság útjára lépett,
Parlamentünk hősi demokráciát éltet!

De jaj! Európa! Cserbenhagytál minket,
Hátra rakott kézzel, pusztulásunk nézted.
S ki tehetett volna, egy kicsit értünk,
Hátat fordított, elhatárolódott tőlünk!

S most, hogy szabadságunk megvívtuk magunk,
Áruló Európának ölebe vagyunk?!
Lefekszünk elé, s pitizünk egy kis csontért?!
Mardossuk itt egymást, minden egyes koncért.

Önként aggatjuk magunkra rabiga láncot?!
Dicsőségként könyveljük, e súlyos kudarcot?!
Ahogy szabadságunk ingyen odaadjuk,
A vérrel festett hű eszmét megtagadjuk.

Porba tapossuk ma is, a névtelen hősöket,
Ismeretlen arcukat, ismeretlen nevüket,
Ismeretlen anyákat, kik fiukat siratták,
Nemzetünkért életük kéretlen odaadták.

 

A kép forrása

A magyar nép 1956 gerinctörő veresége után hanyatt-homlok kimenekült nemzeti és politikai öntudatából. Azóta csak az alázatban, az önmérsékletben és a felejtésben gyakorolta magát. E népnek önbizalmat és a nyugodt előretekintés bátorságát adni, ennél ma nincs fontosabb.

Dr. Nagy Gergely fotója

Nagy méret

Csendes az utca, éjfélre jár...
Az utca sarkán barrikád áll.
Géppuska csöve mered a térre,
Mellette némán figyel az éjbe
Három diák...
 
Egy padban ültek négy éven át,
Jegyezték a professzor szavát.
Ám mikor kitört a nép keserve,
Száz mással együtt állott fegyverbe
Három diák.
 
Gép bőg az éjben. Valaki lőtt!..
Páncélos áll a torlasz előtt.
Békés lakásra bajt, pusztulást hoz,
Az acélszörnnyel szemben mit ér most
Három diák?
 
És szól az egyik: "Ott a kis ház.
Anyám álmára, pajtás, vigyázz!"
Öccsét és húgát fegyverrel védve,
A tank előtt áll gránáttal kézbe'
Három diák.
 
Robban a gránát, lobban a láng.
Hadd pusztuljon el az, aki bánt!..
S tovább őrködve magyarok álmán,
Géppuska mellett ott áll a vártán
Három diák.

Nagy méret


"kiürült tereken szélkockát gurigáz az idő
alvadt vér koszorúja csillog utcakövön
egy dőlt gyertya elfolyó testén hajlik át a világ
suttogó árnyak bújnak a lámpák fénykörén túlra
megnyújtja arcuk az éj
felitatva a bánat
lyukas lobogó lopva
takarja szabadság szemérmét
elterült meztelen
holtan szép arcába fúr be a kő"

Potyog a könnyem, drága testvér, 
Öklöm is hasztalan dörömböl, 
Ki kiált már végre oda: 
Szovjet, elég volt az örömből! 
De nem, nem, nem, nincsen remény! 
Mibe fogóznánk, mi, magyarok? 
Pajtás, nektek a csillagos este, 
Nekünk csak a rút halál vigyorog. 
Újra befognak rabszolga-módra, 
Látom, hogy viszik ország virágát, 
Hogyan törik le a nyomorultak 
Szabadságfánknak minden ágát! 
Pajtás, ti csak éljetek örömben, 
Mi pedig vérben harcolunk 
Árva hazánkért, - és tiértetek, 
Mert mi gyáván meg nem halunk!

1956. november 7.

Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért... Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket...` (Máté 5, 38, 43, 44)

Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért...
Pedig tudom, ez az egyetlen út.
ki megnyithatja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét -,
hogy magam előtt se legyek hazug -,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,
semmi vagyok.

Nézem, Krisztus, a tévét:
ez mind élőhalott:
pöszög, dadog,
nem bánt meg semmit,
nem kér bocsánatot.
Hadd kérdjem Tőled:
Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,
Magyaróváron meggyilkoltakért,
Salgótarjánban meggyilkoltakért,
a háromszázakért, az ötszázakért,
és a ki tudja hogy hány ezrekért;
a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,
Angyalért és az angyali Géreczért.
S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Szalézért
és Apor Vilmosért,
a Recsken holtakért,
a vallatáskor agyonvertekért,
a börtönökben égigkínzottakért,
tyúkketrecbe telepítettekért,
és a határon agyonlőttekért.

S a későbbiekért:
Bériért, Gáliért,
s ki tudja még kiért,
ki korábban halt, mint rendeltetett,
Uram, itt valaki felfejtette
a te szent tőrvényedet!

Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a magyar litániát
nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időkre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég -,
mi nem kezdhetjük újra

Nagy méret

Novemberben szürkék az utcák,
novemberben szürkék az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni nem lehet.

Novemberben a Farkasréten
halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sírokat.

Novemberben égnek a gyertyák,
kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.



Novemberben géppuskák szóltak,
tankok tapostak, a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek,
november temetett.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.



Novemberben sírnak az utcák,
novemberben sírnak az emberek.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.

Novemberben csend van és béke,
temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
itt tart és nem ereszt.

Novemberben öklök szorulnak,
felbizseregnek a tenyerek.
Novemberben élők a holtak,
november fenyeget

 

Forrás / nagy méret

Látok százezer vén paraszti udvart,
süppeteg csendben nagy poroszlóktól dúlva.
S látom, hogy százezer meghasadt küszöbön
százezer paraszt ül tenyerébe borulva.

Pitarnak, kamrának széttört az ajtaja,
s szél futkos bé rajta öldösni a csendet.
S kinn a szérűskertnek fekete szalmáján
a vak História veres csikót ellett.

Megzöldül a kútvíz, néma a galambdúc,
s mint a gyászlobogó, olyan a lomb a fán.
És a lomb alatt nagy idő-apóka-szem
sír százezer paraszt százezer udvarán.

1956. november 2.

Nagy méret

Mikor a kis Jézus lenézett a Földre
nyomban mint a zápor megeredt a könnye...
Magyar tájra esett szelíd tekintete
Pont mikor az orosz ott a magyart ölte.

El is födte gyorsan síró csillag-szemét,
a Szűzanya ölébe rejtette fejét...
A Szent Szűz is búsult ,,Virágos Kertjéért'',
Istvántól rábízott hű magyar népéért!

Szomorúan telt el Jézuska ünnepe
Még az angyalok sem hódoltak előtte.
A kis Isten-Gyermek zokogott-zokogott,
s forró könnye-árja Budapestre hullott...!

Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincsétől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

1956. november. 2.

Nincs sem hang, sem gyűlölet bennem,
csak szánlak bennetek.
Őrültek voltatok, mint Néró,
ki szavalt égő Róma romja felett.
Fületek zsírtól eldugulva,
könnyre, jajra süketek.
Nem hallatszott fel hozzátok,
sem a sikoly, sem az átok.
Hatalmadtól megittasulva,
emberek százait küldted sírba.

Nincs gyűlölet bennem, elmosták az évek.
Lelkeden ott szárad ártatlanok vére.
Mint egy koloncot cipeled örökre,
haló porodban sem nyugszol majd tőle.

Nagy méret

Emlékezzünk rájuk, s eme dicső napra,
gondoljunk most vissza '56-ra!
Amikor betelt a pohár, amikor a Nemzet a sorsáért kiállt.
Milyen bátrak voltak, és milyen elszántak,
Félelem nélkül mentek neki a halálnak.
Mikor magukra maradtak, mert nem volt segítség,
mikor túlerőben volt az ellenség.
Mit érezhettek hőseink abban a percben,
mikor vége volt, elbuktak, és elveszett minden?
Amikor már a remény is elfogyott,
mikor rá kellett ébredni, hogy a hon elbukott...
Amikor már csak a kilátástalanság maradt,
és az orosz tankok a Magyar ég alatt...

2011. október 23.

Nagy méret

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

1956. november 2.

Nagy méret

Másodszor is meggyilkoltátok,
rommá lőttétek otthonát,
ti túlerőben  dicsőséges,
s nők ellen vitéz katonák.

Szovjet katonák, három kellett
egy magyarra belőletek,
és kisfiúkra háztetőkön,
tankok mélyéből lőttetek.

Nagy Imrét orvul elfogtátok,
szószegés minden szavatok,
amit Dudásnak, Maléternek,
meg a többieknek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
pöffeszkedhettek győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
a hálót amit szőttetek,
és számon kéri majd Petőfi
mindkét halálát tőletek!

Nagy méret

Hallgatag Hősök pihennek a földben,
feledésbe merült nevek előjönnek,
harminchárom éves némaság után,
beszélnek helyettük büszke kopjafák.

Közös harcunk immár ünnepeljük,
közös koporsónál meghajlítjuk fejünk,
rövid életekre fájón emlékezünk,
esküvel fogadjuk: sohsem felejtünk.

Büszke, komor ősi kopjafák,
őrt álltok, mint néma katonák,
vigyázzátok a Hősök álmát,
büszke méltósággal századokon át.

Nagy méret

Ma Pesten jártunk. Ellátogattunk az '56-os mártírok sírhelyeihez is. Volt ott egy őr. Kedves ember volt. Sokat mesélt magáról. Kádár Jani bácsit istenítette. Az volt az igazán szép korszak. Akkor még színesfémet is büntetlenül lophatott. Ma már egy szeget sem engednek neki. De mégis elégedett. Százhúszezer forintért csak sétálgat. A 301-es parcellát védi. Vigyázza a vértanúk nyugalmát. Átkozza a jelenkort. Az átkosról álmodik. A pribék vigyorog. Nagy Imréék forognak a sírjukban. Egyszer talán ők is megnyugszanak. Majd ha végre kihal minden kommunista. Amen!

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón helyetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat,
kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

"...Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi boly:
a dermedt Dávid talpra állt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! Magyar!
Parittya benzint röpített.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjúság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámulva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszült a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanúk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorult."

/Tihanyi Árpád 1956-ban a Győrben működő Dunántúli Nemzeti Tanács tagja volt. Az okt. 25-i mosonmagyaróvári sortüzet követően egyike volt azoknak, akik a nemzeti tanács képviseletében Mosonmagyaróvárra siettek az eset kivizsgálására és az indulatok lecsillapítására. Határozott fellépésével nagy része volt abban, hogy a sortüzet követő lincshangulatban a tanácsháza előtti tüntetésnek nem volt halálos áldozata./

Az 1957. december 31-én kivégzett Tihanyi Árpád búcsúlevele fiától, Tihanyi Lászlótól:

Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim Árpika és Lacika!
Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában és a sok – sok kivégzett az itt létem alatt kb. 40 - 45 személy kivégzése megismertetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához. Hiszen közvetlen a cellámból 2-t végeztek ki, körülöttem pedig aratott a halál.
Az írásomról is láthatjátok nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.
Nem a földi élet az ember célja, hanem a túlvilág, az Istenhez eljutás. Aki pedig az igazságért hal mártír halált, az eljut Istenhez. Sz. Pál apostol mondja: „Mit ér az embernek, ha az egész világot is elnyeri, de lelkének kárát vallja.” A világot nem nyertem el, mert szerényen éltem, de megtaláltam az Istent. Legyetek nyugodtak, a jó Istennel kibékültem, s amit még Vele el kellett számolnom elszámoltam. Mindszenti péri plébánossal egy cellában voltam, nála még szeptemberben meggyóntam. Ma kértem újra papot nem tudom, hogy kapok-e, de az sem baj. Mindenszentekkor valahol égessetek értem gyertyát, s pár szál virágot tegyetek a sírra. Szentmisét mondass értem, s én igen sokat fogok a jó Istennél értetek imádkozni.
Ha egyszer mód lesz rá vitesd haza holttestemet.
Édes drága kicsi Máriám, Gyermekeim.
Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itt hagyni ez a szörnyű. Elválni azoktól, akik nekem az életet jelentették. Édes kis Máriám forrón nagyon szerettelek, de az utolsó óráimban nem szerelmi vallomást akarok tenni, mert Te tudod, hogy nagyon, de nagyon szerettelek. Voltak hibáim, talán sok is, de hitvesi hűségemet soha nem szegtem meg.
Ezért a hibáimért is most vezekelnem kellett, ki tudja talán éppen az életemet kellett érte adnom. Tudom kevés örömöt, boldogságot kaptál tőlem is meg az élettől. Most ezért kérek tőled bocsánatot. Felejtsd el az élet rossz oldalát, maradjon benned csak a jó, a szép. Te nekem sokat adtál. Mindent, amit egy férfi kaphat feleségétől. Ezt magammal viszem a sírba, s imádkozom Érted az édes Jézusnál, kivel tudom együtt leszek. Köszönöm, hogy fáradtál életem megmentéséért, de a jó Isten akarata elkerülhetetlen. Mindannyian nyugodjatok bele, ennek így kellett lenni.
Utolsó üzenetem és kérésem, hogy gyermekeimet Náci (Ignác) bátyám, Pici és a bencések neveljék, rajtad kívül természetesen, mert csak az ő kezükben látom biztosítva katolikus és magyar nevelésüket.
Olyan Istenben hívő és magyar embereket neveljenek belőlük, mint én voltam. Soha kommunisták ne legyenek.
A kommunizmus az emberi szabadság, jog, erkölcs, függetlenség megfojtója. A magyar pedagógusoknak pedig üzenem, olyan ifjúságot neveljenek ennek a szegény, szerencsétlen hazának, amilyeneket én. Jellemes, egyenes, gerinces, Istenben hívő és izzó hazaszeretettel átfűtött ifjúságot, melyben él ezeréves történelmünk.
Édes, drága kis Gyermekeim
Búcsúzik apukátok Tőletek.
Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedéssel és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket. Soha őt el ne hagyjátok. Öleljétek csókoljátok helyettem is, amíg él. Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet és folytassátok a munkámat ott ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni.
De mindenekfelett imádjátok és szeressétek az Istent. Minden cselekedeteknek a központja Ő legyen, mert ő az út, az igazság és az élet. Ez az utolsó szavam hozzátok és ezt vigyétek magatokkal útravalóul.
Náci bátyámnak külön köszönöm, hogy kísért utolsó utamon. Édes jó Anyám ne haragudjon, ily szomorúságot szereztem neki.
Édes kicsi Máriám. Mindenkitől bocsánatot kérek, kit megbántottam, mindenkinek megbocsátok, kik hamis vallomással idejuttattak. A jó Isten megfizet nekik. Én tudom, hogy a harc és áldozat nem volt hiábavaló s szabad lesz még ez a haza. El ne felejtsetek, de éljetek vidáman, jól, gyermekeimre és magadra vigyázz, s találkozunk az örök boldogság honában.
Bátran felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető

Aputok


Ezt a levelet a család a kivégzett visszakapott ruhájába varrva találta meg hónapokkal később.

Nagy méret

Hitetlen korban Hit varázsosan élt
A Pesti Srác az égő pesti utcán
Nem koszorúért ontotta a vért
A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
A Korvin Közben harcolókat is
S a Széna téren sziklaszilárd hitbe
Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT
Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek
Diadalmas vereségből törtek
Szétzúzni a Kor vörös csillagát.

Nagy méret

A fiúk előttem vonulnak 
Mellükön lőtt seb a kokárda 
Fiúk ti édes kis suhancok 
ezért jöttetek a világra?!

Hosszú hosszú a menetetek 
Vonultok megszentelő őszben 
Fiúk ez a ti ünnepetek 
örök fényeskedő s időtlen

Kisöcséim vonuljatok csak 
arcotokon sírgyertyák fénye 
Legkülönbjei suhancoknak 
legenda lesztek ezer évre!

A fiúk előttünk vonulnak 
hősei a leggyönyörűbb ősznek 
Vérvirágos kokárdát hordnak 
és átlőtt szívükkel is győznek!

 

Nagy méret

Ne mondd, ne mondd, ne mondd,
Azt, hogy hiába,
Hazád magára ismer
Minden hű fiába’.

Élőnek súg
Titkot a holt,
El ne hidd, hogy minden hiába volt!

Feljön majd a Nap,
Ha a csillag lehull…

Testvér lásd, ez a sorsod,
Szabadon ne hagyd a torkod!
Ne kínáld oda melled,
Ellep a vörös felleg.

Aki magyar, velünk tart ma,
Térdeplésből ugorj talpra!
Ez lesz életünknek harca,
Jövőnk fényes arca.

Ez a harc most tényleg végső
Ne habozz, és nem lesz késő.
Térdeplésből ugorj talpra!
Aki magyar, velünk tart ma,
Ezért vártunk ötvenhatra!

Tavasz után itt az őszöd,
Veled harcol minden ősöd,
Az elnyomottakból
Így lesznek a hősök.

Nagy méret

Görcsbe vert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz, az összeroskadt házak
Omló porával arcomra terül. 
Kitepert fák és összezúzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet, 
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utolszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyúit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint vad szorongás pallosa alatt…
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s a tárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű ujjal lapozgat a szél.

Nagy méret

Az alkonyatban erdők füstölögnek.
Gyülemlik a köd, mint a bánat,
mely benne szisszen minden gondolatban
és szűkre zárja néma számat.

Dombok fölött és nyirkos réteken
leselkedik az ásító halál,
mint fegyverek derengő hűs csöve 
szomorú utak fordulóinál.

Nem tépett rongydarab, még csak nem is szakadt 
vágta kés és olló, mi kezünkbe akadt 
a fényes selyemből azt a gyűlölt jelet 
elégetve vele mindazt, amit jelent 

Október vége volt, tündöklő szép napok 
de jöttek novemberek, velük az árulók 
a jeltelen sírok hősöket rejtenek 
kivégeztek riadt, még csak gyermekeket 

Nyálból, szolgaságból épült egy palota 
hazugság ajtaja, hazugság ablaka 
lakta a gyávaság, hű lakájok sora 
midőn összeomlott, egy sem volt alatta 

és új hatalom nőtt, rothadó gyökere 
butaság, hitványság ősi szövevénye 
a nép nevében szól, csak magára gondol 
nincs hová bujdosnánk e megromlott honból 

Pongrátz Ödön halott, sok ávós itt maradt 
él a zsarnokságról illyési gondolat 
csinosítjuk szívünk, várván remélt jelet 
mikor majd október szabadságot jelent

Nagy méret

Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
Így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
Vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

Buda, 1956. október 26.

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok-sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,

mert az álmot csengő rázta fel, 
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:

Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,

én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,

kölyök vagyok, szélvész kisgyerek, 
akit csibész barátai várnak, 
s nem érti a felnőttéletet.

De a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik

Az átriadt sok-sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!

Hősök voltak nagyapáink,

büszkék vagyunk rájuk okkal:
kilencszázötvenhat őszén
szembeszálltak a zsarnokokkal.

Elegük volt a nyomorból,
félelemből, börtönökből.
Szabadságra, fényre vágytak,
ki a sötétségből, ködből.

Egybeforrt az egész ország,
mind akit kifosztott, megvert
a gyűlölt rend; bátor szívvel,
kemény kézzel fogva fegyvert.

Együtt menetelt a sorban
munkás, paraszt, tanár, diák,
orvos, mérnök s mennyien még!
Csodálta őket a világ.

Aki bűnös meglakoljon,
a népnyúzó vörös basák!
Hagyja el végre hazánkat
az idegen katonaság!

Forradalom, szabadságharc,
ugyanúgy, mint akkor régen,
a lánglelkű Petőfi és
Kossuth apánk idejében.

De mint akkor vad kozákok,
most csikorgó ádáz tankok
törnek ránk, nyomukban hullák,
vér, romok és friss sírhantok

“Győztünk volna – emlékeznek –
összefogva, ahogy kezdtük,
de a világ, ha ámult is,
tétlenül nézte a vesztünk.”.

Forró, lázas napok után
újra csönd lett magyar földön,
még több idegen had, bosszú,
bűnhődés, bitófák, börtön.

Több, mint félszáz éve ennek.
Újra szabad Magyarország,
szabad akarata szerint
maga intézi a sorsát.

Úgy, mint akkor ötvenhatban,
de jó volna újra együtt! –
Hősök voltak nagyapáink,
ezt soha ne feledjük!

Nagy méret

Rólunk beszélnek minden nyelven;
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen”.
Nép milliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyöngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni;
- ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót.
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva:
„Európa újra csendes...” Ó!
Csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt,
hogy hányan hullunk? - sose számít.
Mások csodálják bátorságunk
Mi meg naponta meghalunk,
dzsida s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát életet
adunk szabadságért cserébe'.
És ha a sors ily' vadul büntet,
mert, hogy tűrtünk tíz éven át,
- felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Budapest, 1956. október 29.