Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Aradi vértanúk versek bejegyzései

Vérük egy maroknyi
földben,
ringató asszonyi
ölben,
emlékük fekete
könnyben,
zászlót lobogtat
a ködben.

Jaj, de búsan süt az őszi Nap sugára
az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja ezt a tizenhárom magyar vitéz,
ki a tömlöc fenekén a halálra kész.

A magyarnál volt mindegyik generális,
diadalmas, győzelmes, száz csatán is.
Bátran néztek szeme közé a halálnak,
hiszen véle szemközt nem csak egyszer álltak.

Uramfia, az ítélet akasztófa,
mintha gyáva útonállók lettek volna.
Mintha nem volnának méltók egy lövésre,
katonához, férfiúhoz méltó végre.

Jaj, de boldog, kit először nevezének,
hogy a halált legelőször ő lelné meg.
Jaj, de bezzeg kit végsőnek hagynak hátra,
bajtársai szenvedését végig várja.

Damjanicsot hagyták végső vértanúnak,
hogy érezze terhét, kínját a bosszúnak.
Kegyetlenül haragszik rá minden német,
számtalanszor földig verte őkelméket.

Ott állt köztük mankójára támaszkodva,
mint egy dűlőfélben lévő templom tornya.
Mint vad tigris, mely vas közé vagyon zárva,
ingerkedő gyermeksereg játékára.

És megállt az akasztófa közelében,
megöleli, megcsókolja keservében;
Isten hozzád, szabadságunk keresztfája,
rajtad halok meg hazámért, nem hiába.

Sürög-forog már a hóhér a kötéllel,
számolni egy magyar vitéz életével.
Damjanich meg így kiált fel nyugalmában:
"Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállam!"

Aradi vár, aradi vár, halál völgye,
híres-neves magyar hősök temetője.
Viruljanak fejük felett zöld koszorúk,
felejthetetlen legyen az ő haláluk!

"Lehullott a rezgő nyárfa..."
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.

Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!

Halottnak - hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen - izzik a parázs!

1919. október 6.

Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed',
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szül ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szül ember ajka!

Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!

Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!

Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl,
S mintha volna végitélet,
Mindent egy hang kiált túl.
Mintha trombiták harsognák
Nem veszett el a szabadság,
Az igazság ünnepel!
Lelkünk szélyeljár a légben,
Örök bíró él az égben,
Nem estünk hiába el!

Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Temetni jöttünk és siratni,
de e nép többet érdemel!
A gőg, s a túlerő legyőzött,
de büszke népünk fennmarad!
Ők tizenhárman ott nyugosznak,
nem népünk sírja lett Arad.
Ha hűvös, őszi éjszakákon,
a csillagokat kémleled,
tizenhárom ragyogó csillag
felülről őrzi népedet.
Hibáinkból tanulni kéne,
mert "megbűnhődte már e nép"!
S a hűvös, őszi éjszakákon
érezd a HŐSÖK tekintetét...