Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Cypern versei bejegyzései

Felnézek, s látom,
a tengernek habjait.
Érzem hogy mardossa
Szívemnek vágyait.

Mint ezer éves szikla,
Állom az ostromot,
Megkaptam mindent,
Mit egy kő kaphatott.

Elfáradtam. Nem mint régen,
Már okát sem látom,
Hogy miért kéne tovább,
Az ostromot állnom.

Felnézek, s látom,
a tengernek habjait.
Már nem is fáj, hallom,
Szívemnek átkait.

Hulljon a szikla, hasadva,
Zuhanjon mélyre, a porba!
Kérgesedjen a szívem,
Hasadjon meg, hasadjon újra!

Érezze a világ is
Mily keserű a sorsom,
S lássák hát, midőn
Én is, a földre hullom.

Felnézek, s látom,
a tengernek habjait
Újra és újra marja,
Szívemnek hamvait.

 

Romantikus séta, mit kettesben tettünk,
Lágy szellő kísérte minden léptünk.
Egymásba karolva lépkedtünk a parton,
Hagytuk, hogy lábunk nyomokat hagyjon.

Hívogat a tenger, homokos a part,
Csendes volt az este, senki sem zavart.
Dús fürtjeidbe mélyen, túrtak az ujjaim,
Feltüzeltek ajkaid, s izzottak vágyaim.

A tengerbe futottál, s én utánad eredtem,
Szerelmed láttam kéklő szemedben.
Lassan fonódtunk össze, mint agg fák gyökere,
Nem is tudtuk már, melyik, kinek a keze.

A nap lemenőben, fénye vörösre fest,
Ahogy egymásnak feszül, a két nedves test.
Bőröd lágy, csókod forró, és oly heves,
A pillanat, mi örökké tart, legyen ez!

De a nap lement végül, s mi egymás karjaiban,
Feküdtünk a parton, a tenger habjaiban.
Nem szóltunk szót, csak szívünk kalapált,
Szeretlek, szeretlek! Ez az, mit szüntelen kiabált.

 

Reggel a nap süt rá az ágyamra,
Felébreszt a civakodó sirályok lármája.
A partra sétálok, s a hullámokat nézem,
És sétálgató párokat, kéz a kézben.

Morajlik a tenger, csapdossa a partot,
Mintha el  akarná nyelni a világot.
Festői a látvány, mi elém tárul,
Szívem mégis néha összerándul.

Jó itt nekem, étel van az asztalon,
S tető vigyázza színes álmom.
Ah, te szív, miért vagy kegyetlen,
Miért okozol fájdalmat kelletlen?

Haza mennél, pedig ez az új otthonod,
Elfogadni, mondd, ezt miért nem tudod?
Sok még az új, kapkodom fejem,
De egyfelé néz csak, egyfelé a szívem.

Nehéz a búcsú, nem jönnek a szavak,
De jönnek arcok, mik sokat mondanak.
Nem hittük hogy egyszer, véget ér a dal,
S azt, sem, hogy minket ez ennyire felkavar.

Szép este volt, de mit sem számított,
Mind tudtuk, hogy miért vagyok ott.
Röpködnek a szavak, múltba merengőn,
S vele az érzelmek búsan keringőn.

Mennem kell, s ezt Te is tudod,
Még, ha őszintén el nem fogadod.
Néhány hónap, mit életedből adtál,
S érte ki tudja, talán semmit sem kaptál.

Búcsúzóul az utolsó estéhez annyit tennék,
Köszönöm, hogy öleltél, mint egy testvér.
köszönöm, de nem a szép estét,
De köszönöm barátságod minden percét.

 

Néhány hónap és útnak indulok,
Háborgó tengerekben lábat áztatok.
Viharral, s porral nem törődve,
Bátran haladok majd előre.

Néhány hét és útnak indulok,
Hatalmas hegyeket láthatok,
Jöhet tűz, vagy nagy áradás,
Nekem nem lesz megállás.

Néhány nap és útnak indulok,
De azért utamon visszapillantok,
Hiába vonzanak a messzi tájak,
Álmaim majd haza járnak.

Néhány óra és útnak indulok,
Körbe vesznek barátok és rokonok.
Jókívánság száll a széllel,
Hozzám bezzeg mégsem ér el.

Útnak kéne indulnom, de nem tehetem,
Hisz, itt van mindaz, mit szerettem,
Vannak hegyek, s a dús vizű Balaton,
Mennék én, de a szívem itt hagyom.

Március nyolc, a nők napja,
Ezt minden férfi tudhatja,
Kiöltözök én is, szép ruhába,
Nem valami koszos csuhába.

Itt állok egy nagy csokorral,
S hozzá egy üveg vörös borral,
Kosárkámban csokoládé, édesen,
Így köszöntelek téged, kedvesem.

A mai napom csak rólad szól,
Nem érdekel, se munka se gól,
Sétálunk a virágzó réten,
Túrázgatunk kéz a kézben.

Estefelé lassan hazatérünk,
De előtte egy fagyira betérünk,
Elmondom újra és újra, kíméletlen,
Te vagy a legszebb Nő, az életemben.

 

 

Van, hogy boldog vagyok,
Mégsem látják mosolyom,
Van, hogy szomorú vagyok,
Mégsem látják bánatom.

Színház lett az élet,
S egy színdarabban élek,
Játszom jót, búsat, néha szépet,
Játszom neked is egy tarka képet.

Egyszer elhúzzák a függönyöm,
S a dalomnak vége szakad,
Leoltják a villanyokat,
Torkomon a szó megakad.

Fáradtan zuhanok a porba,
Az édes semmilyen mámorba.
S játszom magamnak végre,
Utoljára, eljátszom, hogy vége.

 

Nemzetünk búsong, fetreng a porban,
Szolgák vagyunk mi, egy szabad korban.
Hősért kiállt meggyötört lelkünk,
Ki elhozza nekünk szomjazott kegyelmünk.

S talán lőn egy magyar gyermek,
Kezében magyar zászlót lenget,
Szemében ragyog, a dicső szabadság,
Nem nyomja el, a gyötrőn vak rabság.

Útja rögös, és veszéllyel teli,
S bukását oly sok ellenség lesi,
Zúzzák jobbról, s megütik balról
De, ha kell, puszta kézzel harcol.

Nem érti az ellen, nem lehet legyőzni,
Kit egy ország népe fog követni.
Megmenti majd, talán nem a világot,
De megmenti e csodás országot.

Egyetlen csupán, csak egy gyermek,
Kinek szemében magyar zászlók lengnek,
Szívében a zene is, e hont élteti,
Szolga népünk egymaga megmenti.

Néma a nevem, arcom homály fedi,
Kevés az, ki szívem igazán ismeri,
Ahogy élek, büszkén, de csendben,
Így végzem, majd, a hátsó kertben.

Nekem is süt a nap, ahogy másnak,
Rám is odafenn, az égiek vigyáznak,
Zsebre rakott kézzel a tömeget nézem,
Egy vagyok közülülk, vagy annyi sem.

Nincs idejük, hogy szemembe nézzenek,
Nincs idejük, hogy olvassák verseimet,
Nincs idejük látni, semmi fajta szépet,
Csak rohanni, és rohanni, erről szól az élet.

Nem törődnek egymással sem, a karrier a tét,
Ez határozza meg, zsebünk mégis mennyit ér.
Akkor látják meg csak, mikor nem bírják a tempót,
Vén és ráncos kezeikben támaszt nyújt a bot.

Akkor fogják megérteni, mit tettek magukkal,
De hiába mutatogatják bőszen karjaikkal,
Elértek sokat, talán messze rengeteget,
De élni közben, egy percet sem lehetett.

Homály fedi arcom, a nevem is néma,
Soraim is velem, hullanak a porba.
Eltűnök, mintha nem is lettem volna,
Mint sivatagi délibáb, mikor hatot üt az óra.

Álmot látok, csukva a szemem,
Magyarok angyala fogja kezem,
Végig vezet egy hosszú úton,
Rögös jövőn, és fényes múlton.

Szótlan szállunk a Kárpátok felett,
Szemeink előtt Nagy Magyarország lebeg,
Látom a hibákat, mit sorra követtünk,
Megmutatja azt is mit kéne tennünk.

Elég volt a szenvedésből, s szégyenből,
Elég volt a megalázott életből.
Apró lépésekkel, újra összefogva,
Nemzeti koronánk újra felragyogna.

Legyen testvér, kinek ajka Magyar,
Sirassuk együtt, ha majd meghal,
Nyútsunk kezet minden Honfinak,
Ne számítson, hogy fiatal, vagy agg.

Egymásra építkezve népünk dicső lesz,
Az egymást segítőknek Isten is kedvez.
Felejtsük el a sanyarú múltat, a tüskéket,
Tanítsuk boldog jövőre a gyermekeket.

 

 

Zakatol a vonat,    oly gyorsan fut a táj,
Ismerős házak, bokrok,    szívem mégis fáj.
Hisz emléke lesz ez    a sötétedő múltnak,
Emlékeim idővel    akaratlan eltompulnak.

Ismerősök, batrátok,    kik itt várnak engem,
Nem értik meg,    hogy miért kell mennem,
Mégis, mikor találkozunk,    mosolyognak,
Mintha utam nem lenne,    csak néhány nap.

Jól eső mondatok,    nem is gondoltam volna,
Mindenki eljött    a nehéz búcsúra,
S bár egymást    nem látjuk majd sokáig,
Nem leszünk lusták    elsétálni a postáig.

Néhány sorral    képeslapot küldök nektek,
Lélekben ott vagyok,    így tudatom veletek.
S ha az ég is    úgy akarja,
Mint a fecske,    visszatérek jövő tavaszra.

 

Százával hulltak el a névtelen arcok,
Dicső eszméért vívtak oly nehéz harcot.
Hősök voltak mind, mind az utolsó szálig,
Hősök voltak ők, a legkisebb diákig.

Nevüket sem tudjuk, feledi a haza,
Pedig érte ontá vérét, büszke fia.
Arcukat sem ismerjük, képet se láttunk,
Mégis, Nagy Nemzeti Ünnepet kiáltunk.

Diákok voltak ők, s még igaz emberek,
Kik szívében a szabadság hőn lebegett.
Nem számított erő, s Szovjet hatalom,
Nem számított a sortűz, és hullahalom.

Fegyverbe álltak, oszlik már a kemény mag,
Ott harcolt velük minden fiatal és agg,
Kommunisták vére gyógyította sebünk,
Ez volt az Oroszok felé, üzenetünk.

S lám sikerült, mit mindenki csak remélt,
A félelemtől erről, reszketve beszélt.
Kis Országunk, szabadság útjára lépett,
Parlamentünk hősi demokráciát éltet!

De jaj! Európa! Cserbenhagytál minket,
Hátra rakott kézzel, pusztulásunk nézted.
S ki tehetett volna, egy kicsit értünk,
Hátat fordított, elhatárolódott tőlünk!

S most, hogy szabadságunk megvívtuk magunk,
Áruló Európának ölebe vagyunk?!
Lefekszünk elé, s pitizünk egy kis csontért?!
Mardossuk itt egymást, minden egyes koncért.

Önként aggatjuk magunkra rabiga láncot?!
Dicsőségként könyveljük, e súlyos kudarcot?!
Ahogy szabadságunk ingyen odaadjuk,
A vérrel festett hű eszmét megtagadjuk.

Porba tapossuk ma is, a névtelen hősöket,
Ismeretlen arcukat, ismeretlen nevüket,
Ismeretlen anyákat, kik fiukat siratták,
Nemzetünkért életük kéretlen odaadták.

 

 

Apró kis virág,
megbújik a hó alatt,
Csendben növekszik,
puha takaró alatt,

S ha az idő végre
kellemesre fordul,
Előbújik majdan
oltalmazója alól.

Erdő szélén,
vagy a mélyén,
Fehérlik e bátor,
hírvivő növény.

Harc edzett,
nemes hirnök,
Üzeni a rügyeknek,
a tavasz eljött.

Ideje hát új,
Díszes ruhába bújni,
Minden fának millió,
Színes virágba borulni.

S együtt örülni
A nap melegének,
Elfeledni emlékét is,
A zord télnek.

S, mikor az utolsó
rügy is kipattan,
Visszahúzódik,szirmait
Hullajtja fáradtan.

De nem kell félni,
majd jövőre,
Újra virágot hoz,
A fagyott mezőre.

Bátor rikkancsként
büszkén üzeni,
Eljött a tavasz,
Ideje ébredezni!

 

Gyáva népség az ember,
Rejtekéből előbújni sem mer,
Visel inkább, akár százat,
Álarcából mindahányat.

Hol szépet, és naposat,
Hol vicsorgó gonoszat,
Hol barátit, vagy kedvest,
Hol marakodó szörnyest.

Magára húzza a maszkot,
Ezzel hárítja el a kudarcot,
Mesterien hordjuk e védelmet,
Ki is az ember? Tudni sem lehet.

Minden napnak minden órája,
Hazugságok eljátszott szimfóniája,
Elsöprő haragok és szerelmek,
Ki tudja, talán nem is léteznek.

Ál-emberek vagyunk,
Ál-arcokban élünk,
Ál-életünk tengerében,
Ál-érzelmet érzünk.

 

Hasad a hajnal, kel fel a nap,
Visszahúzódnak lassan az árnyak,
Minden, mit takar a sűrű sötétség,
Álmosan a szelíd fényre lép.

Az éjszaka serege visszavonul,
Harci kedve hamar lekonyul.
Árnyékban várja, az újabb estét,
Onnan tervezi a fény vesztét.

De a gonosz dolgok, huss, elszálltak,
Örüljünk hát minden szál virágnak.
Örömöm és őszinte boldogságom,
Megosztom most veled is, kis Barátom.

 

Itt vagyok,
Csak én és a tenger,
Senki sem bánt,
Sehol egy ember.

Itt vagyok,
Horgászbotot markolok,
Fejemben röpködnek,
Markáns gondolatok.

Itt vagyok,
Most nem fáj semmi sem,
Nem könnyes már,
A két szemem.

Itt vagyok,
És, ha ezt tehetném,
Itt maradnék,
A szirten,
S csak magam lennék.

 

Szúrós szemek mosolyognak édesen,
Gonosz tövisek dalolnak kedélyesen.
Szép szavakat suttognak fülembe,
Közben indáikkal nyakamra tekerednek.

Rosszindulat, gúny, harag és dac,
De én nem leszek gerinctelen kukac.
Eltaposom, ha kell, mind a férget,
Ne legyen e felől semmi kétséged!

Szánalmas kis gonosz gnómok,
Árnyékban bujkáló ostoba mocskok.
Semmik vagytok mind énnekem,
Még piti lábjegyzet sem, a seggemen.

Fulladjatok mind, saját ürüléketekbe,
Mit magatok köré csináltatok hegyekbe.
Dagonyázzatok csak, mint disznó a sárban,
Férgek vagytok csak, széles e világban.

 

Az én apukám nagyon mókás ember,
Viccelődik este is, no meg reggel.
Bajusza alatt mindig mosolyog,
Mintha mindig tudná, mire gondolok.

Kettőkor, mikor hazaér a munkából,
Velem együtt jó nagyot hamm-hammol.
Ebéd után szundikálás, kötelező felénk,
De apukám jobban alszik, mint én.

Sokat játszunk, és sokat nevetünk,
Délután a játszótérre is lemegyünk.
Széles mosollyal mondogatja,
Az én kisfiam az, ott a a homokozóba.

S ha elkészült a homokváram,
Büszkén megveregeti a vállam.
Én lehetek a vár hatalmas királya,
Ő meg, az uralkodó hű szolgája.

Vacsorára pedig, zöldséget is kell enni,
Pedig azt, egy gyerkőc sem szereti.
Ezért apa, kisebb darabokkal,
Megetet, villára szúrt űrhajókkal.

Tévét nézünk, jön az Esti Maci,
Ezután semmi nincs, ezt mondja apuci.
Fürdünk egyet, megmossuk a fogakat,
Közben apukám törölközőbe csavargat.

Eztán jön a puha pizsamába bújás,
Ez nyolc óra után nem tűr halasztást.
Olvas nekem egy rövidke mesét,
Így adja tudtomra a szeretetét.

 

Édes kicsikém, drága vérem,
Lelked a Mindenhatótól kértem,
S Ő, megajándékozott engem,
Téged kaptalak, féltett kincsem.

Még csak egy éves vagy, mégis tudod,
Mindennél jobban szerető Anyukád vagyok.
S, ha felém nyújtod aprócska ujjaid,
Arcomra rögvest mosoly szökik.

Mikor nagyobb leszel, rácsodálkozol a világra,
Ahogy egy lepke száll rá, a tavaszi virágra.
Minden bajtól óvlak, mint egy vad tigris,
Legyen nagy, vagy akármilyen apró is.

Ha már felnőttél, s neked is gyermeked lesz,
Esténként, ahogy én, te is az ágya mellé ülhetsz,
S mesét olvasol majd, arcodra mosoly ül,
S karjaidban kisdeded álomba szenderül.

 

 

Egymást érintik meg a vénülő kezek,
Egymásra tekintenek a megfáradt szemek.
Hatvan éve annak, hogy Igennel szóltak,
Hatvan éve, hogy egymás mellett alszanak.

Húszévesen anno, szinte még gyerekként,
Lángolt szerelmük elsöprő tűzként.
S ennyi év távlatából, ha vissza gondolnak,
Melegséggel tölti őket, emléke a múltnak.

Ráncosan és megőszülve, ülnek a padon,
Mint hatvan éve, szeretik egymást nagyon.
Ölelkezve nézik a lemenő nap fényét,
Boldogan nyugtázzák a szerelmük tényét.

 

Gazdaságos tejemet,
Gazdaságos tehénből,
Gazdaságosan iszom,
Gazdaságos üvegből.

Gazdaságos kenyeremet,
Gazdaságos lisztből sütik,
Gazdaságos munkahelyemről,
Kezemet gazdaságos fillérek ütik.

Gazdaságos nyomtatómba
Gazdaságos festék,
Gazdaságos papírlapra,
Gazdaságosan nyomtatnék.

Gazdaságos életemért,
Gazdaságos sírnál,
Gazdaságos koszorúkkal
Gazdaságosan sírnál.

Gazdaságos nyomorúság,
Gazdaságos fájdalom,
Gazdaságos közönnyel,
Gazdaságosan fogadom.

 

A vasnak országa, acélnak gyermeke,
Nem leszünk soha,
Ezt csak egy bolond hihette.

S a bolondok egymásnak adják a kilincset,
Mégsem kap soha,
Egyik sem kap bilincset.

Itt az újabb, a citrusok földjét látja,
S talán vak,
Vagy agysejtje tényleg árva?

Magyar Narancs, emeli büszkén magasra,
Mit számít az,
Hogy savanyú és elég satnya?

Fonnyadt termések zamatát keresi,
Nem érti azt sem,
Hogy beteg lesz, ha ezt megeszi.

De nem szabadulhatunk eme átoktól,
Hiába lesz
Elég, a totális agybajból.

Hisz újabb és újabb jelentkezők várnak,
Mert így adják,
A bolondok kilincsét egymásnak.

 

Hajolj mélyre Istened előtt,
Ajánld fel lelked mielőbb.
Fényesen csilingelő fityingek,
Papírra nyomtatott érzelmek.

A pénz lett az Úr, s így a hatalom,
Pénzzel vásárolom meg akaratom.
A legkeményebb acélt is hajlítja,
A legnaivabb szívet is csábítja.

Elvakult tekintetek mohón ölelik,
Magukhoz szorítva kényeztetik,
Vicsorgó fogakkal óvják, féltik
Akár embert ölve Istenítik.

Pedig a gonosz csak egy újabb arca,
A tiszta szívek nehéz harca,
Nem győzhetnek sunyi arcok,
Az életet nem érhetik ily kudarcok.

Vagy, ha mégis, Isten óvja lelkünk,
Nem lesz többé soha kegyelmünk.
Gyermekeink öröksége ez lesz csupán,
Félelem, küzdelem, harc és vér árán.

 

Kinyitottad a szemed, mondd mit látsz?
Tiszta lélekkel az élettől, mit vársz?
Tágra nyílt tekinteted csodára vár,
Szíved őszintén bizonyítana már.

Nehéz szavak hagyják el ajkad,
Mondatok, melyek lelkedbe marnak,
Azt mondod meghalnál a szerelemért,
De még azt sem tudod, a halál nem a vég.

Gyermek vagy Kedves, gyermek a lelked,
Nevetsz rám, de még nem is sejted,
Egyszer még fogod, egyszer majd érzed,
Hogy mi a fájdalom, többé nem kérded.

Nagy Ember az, kit annak látsz,
Sosem az, kit annak mondasz,

Nagy Ember az, kit némán hallgatsz,
Sosem az, kit kijavítasz.

Nagy Ember az, kiért lelked adnád,
Sosem az, ha letaposnád.

Nagy Ember az, kit bátran követsz,
Sosem az, kit mögötte kinevetsz.





Nagy Ember lennék?
így tekintesz rám.

Nagy Ember lennék?
Követed példám.

Nagy Ember lennék?
A szemed úgy ragyog.

Nagy Ember lennék?
Igen! Érted az vagyok!

Kicsi sziget a világ tengerén,
Éden volt az idők kezdetén.
De jaj, megjelent ember alakban,
A gonosz csírája, s pusztíthatatlan.

Mit sem törődve ékes környezetével,
Alakít, formál, pusztít minden erejével.
Sajátjára formálja életének terét,
Eltaposva annak, ellentmondó kísérletét.

De a természetet legyőzni nem lehet,
Pedig csak szép szavakkal kérlelget,
Ha betelik a pohár, s erejét elereszti,
Embernek faját egészben elemészti.

S újra nő majd az anyaföld lágy ölén,
A kis szigetnek dúsan tápláló földjén,
Titkos féreg gonoszul hiába rágja,
Büszkén tör magasba az élet fája.

Szomorú a falu, a vének és ifjoncok,
Szívükön hordoznak egy nehéz koloncot,
Bár mindenki tisztelte hosszú életében,
Mégis magányos volt órája végében.

Míg élete folyt, szívének megannyi erejével
Segítette faluja népét, minden leheletével.
De nem törődtek vele, nem keresték társaságát,
Csak a szükség vitte át hozzá az ember fiát.

Szomorúság és bűntudat, csordogál az erekben,
A bajsza alatt mosolygó alak jár a fejekben.
S most, hogy elment, hiánya mint a tenger,
Ő volt az, a jó kovács ember.

Konganak a harangok, lépdel a keserű menet,
Kísérik végső útján könny áztatta tekintetek.
Most érzik igazán, mit köszönhetnek neki,
Szerette is mindenki, aki szeretheti.

Elhunyt a kovács, s vele egy nemes ember,
Dolgosabbat, jószívűbbet álmodni sem kell.
Mégsem hallgatta meg senki az utolsó szavait,
Senki sem törölte le utolsó könnyeit.

Most ott állnak mind, a fekete gödör szélén,
Ott fekszik a koporsó is, annak sötét mélyén.
Szép szavakat mondhatnának, de a pap is hallgat,
Csak a szívekben mormognak igaz, hű imákat.

Egy szál virágot dobnak alá, a mély sírba,
S közösen fejfát állítanak, amire ez van írva:
Itt nyugszik a kovács, a falunak barátja,
A nevedet foglaljuk minden nap imába.

 

 

Kétféle az Ember, s legott,
Szeretni és ölni egyformán tudott.
Kérni, akarni, bőszen követelni,
De érte is, semmit meg nem tenni.

Látni a jó, és a sok szép helyett,
Gonoszat mind, s bosszúra éheset.
Tegyél most is, mint mindig akár,
Véred és könnyed elfedi a sár.

Az égre nézel, s felnevetsz,
Isten hol van? S ellenünk mit tehet?
E romlott világban mit árthat nékünk,
Miért kellene haragjától félnünk?

De, ha eljön az idő, az ítélet napja,
Nem lesz senki, ki megsirassa,
Mindazt a jót, ékesen szépet,
Mit magával sodort a gonosz élet.

Nem tehetsz semmit, mentenéd magad,
Senki nem hallgatja meg a szavad.
Úgy végzed Te is, lehullasz a porba,
Lehullasz vissza, az állati sorba.

 

Hajdan, nagyon rég, még az idők kezdetén,
Négyen voltunk barátok, Ti hárman és Én.
Szoros kapocs, összetart a hű barátság,
Nem is kellet nekünk soha több kiváltság.

Csábít az Élet, ezt én is jól tudom,
Hátba döftél minket, egy szép napon.
Szemünkbe néztél, azt mondtad vége,
Elárultál minket, hát tűnj el végre.

Díszbarát vagy tE, de nem az én barátom,
Hárman tovább barátságban, nem bánom.

Megy tovább az élet, hogy repül az idő,
Mardos bár a világ, de miénk a jövő.
Nincs több gondunk, vígan élünk,
Erősek vagyunk, hárman nincs mitől féljünk.

De megszólal a harang, elkerülhetetlen vég,
Eltűntél tE is, szótlanul, de mondd, miért?
Elfújt a szél? Vagy elsodort az élet?
Hagytad, hogy így legyen, okollak Téged!

Díszbarát vagy tE, de nem az én barátom,
Ketten tovább barátságban, nem bánom.

Érvágás, bizony! De nem tör meg minket!
Túl tesszük magunkat, hisz ilyen az élet,
Szorosabban, mint bármikor, segítettük egymást,
Hisz egy igaz baráttól mást nem vársz.

Bűnös e világ, miért adna kegyelmet?
Cserben hagytál bARÁT hiába kértelek,
Azt látom, nyűg vagyok, kit magadon hordasz,
Elengedlek hát, mégis barátnak mondasz.

Díszbarát vagy tE, de nem az én barátom,
Egyedül tovább a magányban, sajnálom.

Azóta hordom magamon, e gyűlöletes nevet,
Bélyegként viselem büszkén köztetek,
Nincs több barát, ki mindig csak hiteget,
A Sors rendelte így, másként nem lehet.

Ketten vagyunk újra, Én és a Magány,
Nem lesz lesz több hazug barát, de nem ám!
Az élettel szemben kőszívvel, de emelt fővel állok,
Bármit is tettem, többé semmit sem bánok.

Díszbarát vagyok éN, díszbarátként nézünk,
A magánnyal karöltve Díszbarátként élünk!
2006

A fény felé zokogsz éjjeleken át,
Hol van ki megsegít, egy igaz Barát?
Álomra hajtanád kisírt szemed,
De senki sem ismeri többé a neved.

Hatalmasnak vágysz, kitörnél a fényre,
De keserű sorsod visszahúz a mélybe.
Hajdan volt az élet, karddal kezében,
S te harcoltál vele, a szerelem nevében.

Elbuktál, tessék! Ez volt a sorsod!
Viseld hát büszkén nehéz koloncod.
Vagy állj fel a sárból,vedd kezedbe kardod,
Ne hajtson igába többé kudarcod.

Bármit is gondolsz, bárhogyan érzel,
Harcolj tovább, akár puszta kézzel.
Keresd a szerelmet, és fogadd el végre,
Háború nélkül sosincs Béke!