Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Halottak napja bejegyzései

Nagy méret

Ünnepelni kell, megemlékezni,
hogy miért tűrnek, halnak, -semmiért.
Miért győznek mindig a nagyhatalmak,
miért bőg, az ember, a jogaiért?
Melletted térdelek apám-anyám:
Sírok közt stréberek lesik sóhajom,
pénzem, vagyonom kémlelik árják,
kasztok, kik bátrak, győztesek, majmok,
acsarkodók, - fáj a gyertyaláng-,
s pusztul vele a faj, faggyút ölelő kátyúból
hamu száll az égbe, Isten, maholnap
sátáni menyegzőt ülnek…
a halott nappalok.

Forrás / nagy méret

Amikor este leszáll a sötét
... A temetőkben ezernyi gyertya ég
A látvány borzongatóan szép
De emlékezni fájdalmas és nehéz

A szeretteink sírját elborítja
A rengeteg mécses és virág
Soha nem pótolhatja őket senki
Könnyezve mondunk értük egy imát

Az örökkévalóságban is látszanak
A fájdalmas mégis gyönyörű fények
Arcunkat könnycseppek borítják
S a gyertyák csonkig égnek

Forrás / nagy méret

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

Halottak napja van. Az első, 
Mióta döngve hullott Rá a hant. 
A Sír tövében egy-egy fénybogár 
Csillog. Különben sötét a határ, 
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás, 
S virág sincs annyi már, 
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, 
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk, 
És aztán: kezet fogni halkan, loppal, 
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Kolozsvár, 1920 november 1.

Nagy méret

Az Uzoniék telke szögletében

Hét kis fakereszt, korhadó és szürke,

Hónaljig érő dudva, gyom körülte.

A legnagyobbon együgyű írás,

Három csillaggal kicifrázva szépen:

"Itt nyugszik Uzoni Tamás,

A boldog feltámadás reményében".

Általellenben a pityóka zöldell,

A feje mellett bólogató sárga

Legyezőjével lejteget az árpa,

Ide hallik a kaszasuhogás,

Mikor ég-földet a szénaszag tölti el.

Itt omlott Uzoni Tamás

Eggyé az élő, bizodalmas földdel.

A maga telkén ásták meg a házát,

Mely mintha most is ekéjére várna.

Feje alatt most az a rög a párna,

Mely élve nem volt néki nyugovás,

S amely annyiszor itta izzadását.

Itt alszik Uzoni Tamás,

Itt lesi most az új mag mozdulását.

Ahol az apja, nagyapja, ükapja,

Ahol minden valamikori székely

Viaskodott a szikla velejével,

Hogy a kövekből serkedjen kalász,

S az embernek az emberét megadja.

Itt sarjad Uzoni Tamás,

Immár az élő földnek egy darabja.

Az ősi földnek, melyet puha röggé

Annyi meleg szív vére porhanyított,

Amelyben az Uzoni maradékok

Hús-vére húsos szénává csíráz,

Templom fenyővé meg sátoros bükké.

Így alszik Uzoni Tamás,

Így él az égben-földben mindörökké.

Fotók: Debreczeni Emőke

Kattints az alábbi linkre:

Rozványi Dávid: Temetőtánc

Nagy méret

Magához szorít, majd ridegen átkarol,
A hideg szél mélyen a csontomig hatol.
Kísérőm lett ő, az utamra nem ereszt,
Köröttem magányos korhadó fakereszt.



Nehézkes léptekkel ballagó emlékek,
Mécsesek és gyertyák- tucatnyi kellékek.
Jajduló vaskapu - elfásult mozdulat,
Sercegő gyufaszál - távoli gondolat.



Apró gyertyalángok emlékek foszlánya,
Temetőkerteknek jéghideg márványa.
Lassacskán halkuló, elmélyült sóhajok,
Végtelen mennyekbe suhanó angyalok.


Kattints a képekre!

Nagy méret

Bánatos, öreg fák 
Mind lefelé néznek. 
Elmázolt gyász-arcok 
Új teremtést kérnek. 

Krizantém homályban 
Mind földre merednek, 
Holt időben, holt erővel, 
Holt embert szeretnek.

Megfoszlott képek közt 
Megtörve kutatnak, 
Gyertyáiknak fénye mind 
Sírokra mutatnak. 

Kinn állok, rád várok, 
De nem a földből hívlak, 
Ha felnézek a kék égre, 
Már tudom, hogy itt vagy.

Kattints a képekre!

Nagy méret

Mészkő ágyatokra lélekgyertyát szúrok. 
Nagyobb e csonka tűz, minden fájdalomnál. 
Napba szállt fel arcod, drága Édesanyám, 
S láttam a vak mélyet, miként összezúzott! 

Apám csenddel várt rád, vőlegény ruhában. 
Gyűrt-kopottan sáros, de lelkében tiszta. 
Előbb mondotta ő: - hazatérek, vissza! 
A test porként pihen, örök nyugalomban. 

Együtt szendereg-e a két holt lét kábán? 
Vagy külön lépkednek a Holdsarló élén? 
A hírhozó angyalok egyszer azt ígérték: - 
Istennek tenyerében nem lesznek árvák! 

Ma minden kék csillagból kiárad a fény, 
Mintha viaszgyertya lángja ettől élne 
Opálos színű krizantém sok sír éke 
Fejfákra hullt éj hangja a szívben elég! 

Harmadik napra a szélkiáltó madár 
Előcsalja a jégöklű, kristály fagyot 
Varjak, csókák, hollók, szent fekete papok 
Misét mondanak most szüleim sírhantján!

Nagy méret

Fájdalom kuporog, rám vár a csönd alatt... 
Hány év kell még, hogy ne fájjon e pillanat! 
Ónszürke alkonnyal áhítat csendje száll, 
tétován csosszanva fejfák közt meg-megáll, 
hogy színesre festett múltbéli éltedet 
szívembe égesse, s őrizze míg lehet. 

Színüket sirató, didergő virágok 
hervadnak kezemben - még szavadra várok; 
gyertyákat hoztam az álmokért cserébe, 
hogy itt lobbanjon el mind csonkig leégve, 
ragyogjon fényükben holdtalan éjszaka, 
vezesse fenn utad ezernyi csillaga. 

Karjaidba zárt az utolsó ölelés, 
mi részemül maradt: a néma feledés; 
s rideg sírokon, mint imbolygó gyertyaláng, 
úgy reszket most bennem a térdre hullt magány, 
fájó emléked ma mécsek fényében él, 
bolygó lelked bennük megnyugvást így remél.

Könnyeim zizzenő avarba hullanak, 
vállamra görnyednek gyermekkori nyarak - 
keresem a hangot, az ízt, az emléket, 
bármit, mi egy percre visszahozna téged. 
Bár régen bennem élsz - lelkemben őrizlek - 
lépteim ma mégis sírhantodhoz visznek. 



Pedig benne vagy már minden hóhullásban, 
templomok hűs kövén te lettél az árnyam, 
s mert mindenütt ott vagy, többé nem kereslek - 
nincs halál, nincs ami félelmet teremthet; 
a túlsó partról küld csodát felém lelked... 
De mért fáj most, hogy e sírgödör nem enged?! 



Repkény kapaszkodik korhadó fejfákra, 
életet lehelve álmodó virágba, 
levelén ott rebben gyertyák pisla fénye, 
s látod, bizakodva nézek fel az égre - 
tudom, onnan üzensz: a körforgás örök, 
s fénykörbe tágulnak a homályos ködök.