Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Jantyik János Suttogó versei bejegyzései

Ha már meghallgatni nem vagy hajlandó, legalább olvasnád el néha, amit írok. Mert így vagy úgy, de rád is tartozik, és neked is van dolgod ezügyben. Mert munka van barátom, rendbe kell tennünk az életünk, meg kell valósítanunk álmaink, szeretnünk kell, és gyermeket nemzenünk! Sok derék hős magyart, akik majd megvívják helyettünk a harcot, amihez most mi igen is gyávák vagyunk! Rettegő férgei e földnek, kikben sem hit, sem hála nem dicséri őt, a Szent Anyaföldet, amiért igenis meg kell halni, meg kell dögleni! Amiért hosszú álmatlan éjszakákon át zokogva kellene Istenhez fohászkodni, könyörögni, hogy: „Ne vedd el édes Istenem, hagyd meg talpam alatt ezt a darab földet, könyörülj meg hitét vesztett népén, könyörülj népeden!”.



De nem, mi nem, mi kussolunk, csak dolgozunk, dolgozunk, dolgozunk, - mert egyszer majd jó lesz, és ez milyen jó nekünk, hogy várhatunk még pár évet arra, ami eleve megillet minket, ami jár nekünk! Amiért felépítjük újra a romokat, amiért eltakarítjuk a szemetet, amiért kipucoljuk a szart, amit hagytak, amit hagytatok! És amit itt hagytam én: hogy hagytam, hogy hagyom, hogy még most is hagyom, tűröm, és hallgatom, azt amiről jól tudom, hogy hamis, hazug. Attól, akiről tudom, hogy csaló, csibész! Meg áll az ész, merész mondhatom! Jó lehet volt rá alkalom, én jól tudom, és te is jól tudod.



De mi nem, újra nem! Jobb szenvedni, sínylődni, jobb nekünk lent, mert mi úgysem győzhetünk, és ha mégis hiszünk, inkább a rosszban, mert „félünk”, mert „rettegünk”. Pedig csupán gyávák vagyunk kimondani, hogy gyávák vagyunk. Hogy mi mindig megalkuszunk! Bízzuk rá hát utódainkra, hátha ők nem bízzák rá másra. Hátha ők nem hagyják majd veszni a jót, mert nekik biztos jó lesz, hiszen már rég miénk a rossz. Mert ez ősi jog! Hiszen erre születtünk, a rosszra, és bárki mondja, hogy nekünk jó lehet, mi nem hiszünk senkinek, mert minek? Nem kell itt az igaz senkinek! Mert nincs igaz egyetlen egy sem, - ez írva van, ez tagadhatatlan.



Mért lennék én, mért legyek, mért én legyek, mért pont jó legyek? Jó nekem a rossz, az úgysem kell senkinek! Csak nekem, buta magyarnak, búsuló, kussoló parasztnak, - aki kussoljon is, ha jót akar magának, mert nem lesz ennyi sem! Hát, kuss a pofádnak! És mi persze fej-szegve állunk, mert ez így volt, és így is lesz ez mindig. Mert mi baszunk arra mik vagyunk, inkább dolgozunk, koldulunk, kusso- lunk.
Te meg csak lopj tovább, nálunk nincs ostobább! Legyen márványpalotád, száz szobád, - én fizetem, mit nekem! Aprópénz csupán! Bár nincs kenyér a család asztalán, - de ha asztalom se lesz, neked én akkor is tűrök.



Azután, ha vége a napnak, titokban én is suttogok. Párnámba fojtom az arcom, és magamban ordítok, üvöltök, mert te vagy a rossz! - és tudom, hogy én igen is jó vagyok! Csak amikor szemtől-szemben állunk, csak akkor hallgatok, és várom, hogy mondd, mert te mondhatod: „ Jó magyar, ügyes a magyar, ül, fekszik, nem ugat, helyedre, takarodj!”. Néha jól megrugdosol, hogy tudjam mi a rend, a fegyelem. - olykor csont, néha konc, van hogy semmi sem. És nézd tovább nyugodtan, röhögj a kínomon, ahogy futok feléd hosszú láncomon, mert nem tudom, mintha nem tudnám: rab vagyok! Hogy láncomnál messzebb nem jutok, hogy láncra vert szolgád, hogy a rabszolgád vagyok! - és az leszek, míg el nem pusztulok.



Mindezt azért, mert kussolok, mert nem merek beléd harapni, megtépni a húsod, mint ahogy te téped sorsomat! Mert nem ugrok a torkodnak, mert nem öllek meg! Mert én nem akarok ölni. Tudod, a jók nem ölnek. Ők ölelnek, szeretnek! De te ott állsz éppen, hol láncom véget ér, és én nem érhetlek el, nem tudlak ölelni, sem megölni, csak tépem láncomat, - ami túl erős, ami nem szakad. 
Ezek vagyunk, - ez vagyok, így igaz! Mert én mindig tükörből írok, és ha majd végre te is tükörből olvasol, te is velem fogsz sírni.
Sírj csak magyar, a rossznak csupán könnyeink kellenek! Sírj velem, átkunk örök rabjaként, - ha már nem hiszünk a jóban, ha már nem hiszünk senkinek.

Nagy méret

Ahol a könnyek soha el nem apadnak,
És remegő ajkak közt, a szavak összeakadnak,
Hol a semmibe kapnak a kinyújtott kezek,
És éhezőkkel telnek meg a városban a terek,
Ahol hazug szavak úsznak a széllel,
Onnan, valahol mélyről, szól egy halk vészjel.

Imára kulcsolt kezeket látok,
Csörömpölnek az összetört álmok,
Sok milliárd könnycsepp, sok millió szemből,
Sikolyt sem hallok, és már elegem a csendből,
Mert a rám boruló csendtől, nehéz már a vállam,
Tudom, vértől nedves földet tapos majd a lábam.

Nagy méret

Már csak megszokásból írok,
Magányos estéken,
Mikor nincs velem a szerelem,
És csillag sincs az égen,
Mikor felhők mögé bújik,
A sápadt Holdnak fénye,
Már csak akkor fogok tollat,
Ha minden jónak vége.

Már csak bánatomról írok,
Gyertya fénye mellett,
Mintha nem lenne már semmi,
Másra nem is érzek kedvet,
Csendes éjben, papír fölött,
Meggörnyedve nézem,
Hogyan válik versé,
Semmitmondó létem.

Nagy méret

A kép forrása

Akkor hát dologra fel,
Írok én, ha írni kell,
Leírom újra, hogy hinni kell,
Csak ennyi kell,
Egy égi jel,
Talán beéri mindenki ennyivel,
A semmivel,
Mint aki ésszel nem éri fel,
Hogy lépni kell,
Mert dolgaink helyettünk,
Bizony senki nem végzi el.

Nagy méret

Inkább haljak éhen, minthogy tovább éhen éljek,
Inkább haljak harcban, mint békében féljek, 
Inkább halljak sírást, mikor hős magyart temetnek,
Inkább haljak én is, mint szolgáljak ezeknek.

Inkább legyek szolgája, mint rabja a hazámnak,
Inkább lássam végre, arcát a halálnak,
Inkább ölnöm kelljen, mint eladnom a lelkem,
Inkább én csalódjak, mint magyarban az Isten.

Inkább vesszek én is, minthogy veszni hagyjam,
Inkább így vesszen el minden, mint önként odaadjam,
Inkább vérem folyjék, mint arcomon a könnyek,
Inkább így halok meg, mint hűtlene e földnek.

*

Inkább legyél másé, ne várj vissza engem,
Inkább meg se ölelj, ne maradjon meg bennem,
Inkább sose csókolj, minthogy érezzem a sírig,
Inkább ne is szeress, ne arcod lássam mindig. 

Inkább ezt választom, minthogy elbúcsúzzak tőled,
Inkább most felejts el, most hagylak itt téged,
Inkább engem öljön, mint téged körme tépjen,
Inkább így őrzöm szerelmed, hogy véget sose érjen.

Inkább rád se leljek, ha el kell téged hagynom,
Inkább nem szeretlek, vagy soha el nem mondom,
Inkább legyek árva, értem ne fájjon a lelked,
Inkább ne is ismerj, ne kelljen eltemetned.

Nagy méret

Volt egy álmom, nem volt másom,
Éjjelente most is várom,
Olykor eljön, kicsit marad,
Majd tovaszáll, mert ő még szabad.

Egy röpke percre el is hittem,
Megszerettem, megöleltem,
Majd elbúcsúztam, csókot dobtam,
Elárultam, veszni hagytam.

Volt egy álmom, ritkán látom,
Nem kérhetem senkin számon,
Porba dobtam, megtagadtam,
Mert megélni gyáva voltam.

Nagy méret

Elfelejtett régi álmom,
Drága kincsem, benned látom,
Benned látom a világot,
A mezőn nyíló vadvirágot,
Eget szántó fecskék röptét,
Tücsökzenés nyári estét,
A csillagos ég minden fényét,
Reggeleknek harmatkönnyét.

Te vagy minden imádságom,
Békességem, megnyugvásom,
Lábam nyoma minden úton,
Dalok könnye síró húron,
Jövendőmnek tiszta tükre,
Zajos napok nyugodt csöndje,
Tépett lelkem gyógyítója,
Száraz ajkam édes csókja.

Nagy méret

Nagy méret

Ahogy kimondatlan szavaim, e papírra ömlenek,
Úgy ömlik a könnyem értetek.
Kicsorduló könnyem, ráncok árkát mossa,
Úgy fogy el a magyar,
Mintha soha nem lett volna.

Ez a csend kitörli belőlem az embert,
S leoldja lelkemről a testet.
Nem értem, mért vagyunk némák,
Miért nem teszünk végre rendet?

Nagy méret

 

RENDBEN, MÉG EGYET,
CSAK MÉG EZT AZ EGYET,
VAN MÉG BENNEM ANNYI BÁNAT,
HOGY MEGÍRJAM E VERSET,
MARADT MÉG EGY CSEPPNYI VÉREM,
ABBA MÁRTOM TOLLAM,
ÍGY ÍROM MEG A VILÁGNAK,
JÓ, HOGY MAGYAR VOLTAM!

EGYSZER FORDULT ELŐ EDDIG,
HOGY RENDELÉSRE ÍRTAM,
HAZÁM VOLT A MEGRENDELŐ,
AZ Ő BÁNATÁT SÍRTAM,
AZT KÉRTE, HOGY OLYAT ÍRJAK,
AMIT NEM FELEJT EL SENKI,
ÚGY ÉGJEN BE MINDEN SZÍVBE,
NE TÖRÖLHESSE SEMMI.

KÖNNYEL ÍRTAM ELSŐ VERSEM,
HOGY SAJDULJON A LÉLEK,
VÉREMMEL AZ ÖSSZES TÖBBIT,
DE FABATKÁT SEM ÉRTEK,
MEGLEHET, MÁSÉ E KEGY,
MELY FELHATALMAZ ARRA,
HOGY ÉN ÍRJAM MEG AZT A VERSET,
AMI FELSZÓLÍT A HARCRA.

NEM IS ÍROK SOHA TÖBBÉ,
EZ LESZ AZ UTOLSÓ,
KÖNNYEM, VÉREM MIND ELFOGYOTT,
JÖHET A KOPORSÓ,
DRÁGA HAZÁM, OLYAT KERESS,
KI ÚGY ÍR A MAGYARNAK,
HOGY AZ ELSŐ VERSBŐL RÖGTÖN ÉRTSÉK,
NÉLKÜLED MEGHALNAK.

Nézd mi lett belőlem, mert nem voltam veled,
Mert úgy éltem gyarlón, és nem hittem neked,
Most itt állok árván, mindentől távol,
És csak hullik a könnyem, ahogy zúgja a tábor:

Édes hazám, bocsásd meg vétkem,
Hogy hűtlen fiadként, földeden éltem,
És tűrtem a zsarnokok becstelen imáját,
Mi áhítja földem, és népem halálát.

Édes hazám, ezt nem hagyom mégsem,
Megszolgálom hűen, hogy otthont adtál nekem,
Ne félj te semmit, még itt vagyok én is,
És ahol földed rabolják, ott fog folyni vér is! 

Már nem futok el, nem hagylak magadra,
És meghalok érted, ha eljön a napja,
Nem leszel tolvaj, és zsivány hazája,
Mert szent a te földed, és szent a határa!

Forrás / nagy méret

Forrás / nagy méret

Kell egy ilyen nap, ennek a maradék magyarnak,
A maroknyi igaznak, kik megmaradtak magnak,
És kell az a meghitt pillanat, a gyertya fénye,
Hogy örüljünk, minket meghagytak élve.

Kell a milliónyi fenyő díszes ravatala,
Az ünnepi asztalon ételek garmada,
Hogy becsülni tudjuk a keveset és rosszat,
És hinni tudjuk, hogy a jövő jobbat is hozhat.

Kell a csönd, és ez a megszentelt béke,
Hogy ne féljünk attól, mikor lesz vége,
Kell egy csöpp nyugalom, harsonaszó nélkül,
Mikor a világ, szeretetbe szépül.

Forrás / nagy méret

Nagy méret

 

Ne sírj anyám,
Ez az én sorsom,
Ezért szültél engem,
Hogy meghaljak a fronton;
Hogy véremmel öntözzem,
Drága hazám földjét,
Hogy óvjam mindenáron,
Ősi büszkeségét. 

Ne sírj drága anyám,
Így kell ennek lenni,
Hajt az apám vére,
Nem tudom tagadni.
Ne hullasd a könnyed,
Ne bánkódj miattam,
Hogy az életet, mit adtál,
Én a hazámnak adtam.

Ne sírj anyám, ne sírj,
Érted se sír senki,
Ha megírják majd neked,
Hogy fiad kell temetni.
Ne sírj, ne sírj, ne sírj,
Épp eleget sírtál!
Száraz legyen szemed,
Ha ott állsz majd a sírnál!

Ne sírj drága anyám,
Mond miért is sírnál?
Hős lesz ott temetve,
Hát büszkén állj a sírnál!
Nem kellenek könnyek,
Úgyis porba hullnak,
Azokért mondj imát,
Akik utánam indulnak.

Adj erőt azoknak,
Száraz szemeiddel,
Kik engem követnek majd,
Tiszta, magyar hittel;
Adjon erőt nekik,
Néma büszkeséged,
Hogy a hátralévő időt,
Te már könnyek nélkül éled.

 

Nagy méret / Forrás

Majd, ha már minden szem kiszáradt,
És nem lesz több könny, mi tisztára mosná napjaink,
Ha majd végképp elfogy erőnk,
És elhagyja szívünket a hit, s remény,
Ha már létünk minden másodperce, szenvedéssé válik,
És álmainkat önként vetjük tűzre,
Miközben egyenként eltemettük hőseink,
És sírhantok borítják megszentelt hazánkat,
Ha már csak árvák, és özvegyek állnak néma őrt,
És elfordul tőlünk az egész világ,
Ha majd idegen urak tapossák e földet,
És eltipornak mindent, ami utánunk maradt,
Még akkor sem győztek le minket,
Felettünk nincs hatalma halandó királynak,
Mert miénk e föld,
És ha el is veszünk egy szálig,
Akkor sem hívhatja senki más: otthonnak, hazának!

Nagy méret / Forrás

 

Még érzem a számban édes csókod ízét,
Hallom most is szavad, látom szemed fényét,
Vad vágyad tüzétől sajog még a bőröm,
Őszinte szerelmed, már halálomig őrzöm.

Behunyt szemmel ülök, és peregnek a képek,
Csak szerelmesek sajgó lelke tudja, hogy mit érzek,
Elszakadni, messze menni, ez olyan mint egy átok,
Hazudhatnám, hogy nem is fáj, de könnyeimtől ázok.

Igen, sírok, nem szégyellem, úgy fáj a hiányod,
Így írom most ezt a verset, mert tudom, hogy már várod,
Szívem, lelkem, majd meg hasad, és ha bánatomat érzed,
Nem kérdezed soha többé, szeretlek-e téged.

Forrás / nagy méret

Tudom jól, hogy nem futhatok, utolér a sorsom,

Kérésemet hallgasd Uram, az utolsót mondom,

Hazámért és Nemzetemért fogom könyörgőre,

Ha élet kell, vedd az enyém, vedd azt legelőre.

Bocsáss meg Jó Uram, hallgasd, amit kérek,

Adj erőt és büszkeséget, most a Magyar népnek,

A gyávaság rabságot szült, magukra maradtak,

Adj vigaszt, és töröld kínját, az igaz Magyarnak.

Bocsáss meg azoknak, kik hitük megőrizték,

Vedd le róluk a rabigát, oly sokáig tűrték,

Védd a harcban Te a jobbját, míg a rosszat vágja,

Légy a kínban, szenvedésben, az igaz barátja.

Emeld fel, ha térdre hullik, ne fordítsd el arcod,

Minden büszke Magyar álmát, most kezeidben tartod,

Megbűnhődtek már elégszer, de megbűnhődnek újra,

Csak ne bízd édes anyaföldjük, sorsát a zsidóra.

Add vissza a Magyar földet, vérünkkel őrizzük,

Valamennyi patkányt, férget, a határáig űzzük,

Szent földedre, csak az léphet, kinek tiszta talpa,

És csak a bátor, csak a szikla, csak az marad rajta.

A kép forrása

 

Jól csinálod, várj tovább,

Úgy sincs nálad ostobább,

Friss sebeid nyalogasd,

Ne védekezz, hagyd magad.

Mossa könny az arcodat,

Dobd el minden álmodat,

Úgy sem jutsz így messzire,

Sorsod vesszen semmibe.

Tedd le kardod, pajzsodat,

Add fel gyáván harcodat,

Tagadd véred, őseid,

Éld le így az éveid.

Szegett fejjel járd utad,

Elárultad önmagad,

Várj, csak várj a semmire,

De sorsod ne fogd senkire.

Borulj térdre szolgaként,

Ne halj büszkén, férfiként,

Fogd be füled, takard szemed,

Ne halld, ne lásd, mi lesz veled.

Hitetlenül élj a mának,

Helyeden rég mások állnak,

Ha önként dobod mindened,

Csak annyit mondok, ég veled.

 

Hát eljött a nap, ma biztos meghalok,

Hív a hazám, a frontra indulok,

Nincs vissza út, előre fiúk,

Így halnak meg, az igazak, és jók.

Édesanyám, ma meghal a fiad,

De ne hulljon a könnyed, ne hagyd el magadat,

Ha nem tér haza, elveszett a haza,

Minek is jönne, ha nincs már otthona.

Itt az idő, elindul a sereg,

Sír a babám, értem kesereg,

Ne sírj galambom, légy büszke reám,

Hogy el tudtalak hagyni, mert hívott a hazám.

Zakatol a vonat, száguldik a táj,

Nem jövünk már vissza, szívünk mégse fáj,

Szebb a halál, mint a bilincs,

Az igaz Magyarnak, ennyi a kincs.

Te mit mondanál annak, aki úgy készül az útra,
Aki azért indul el, hogy ne is térjen vissza?
Mit mondanál akkor, ha ő, a fiad lenne,
Löknéd, vagy ölelnéd, ha a frontra menne?

Ha batyujában látnád, szerelmének képét,
Értenéd-e rögtön, mért is ontja vérét?
És te, mit tennél bele, az utolsó útra,
Löknéd, vagy ölelnéd, ha nem láthatnád újra?

Kérnéd-e reszkető, könnybe fúló hanggal,
Hogy ne menjen, ne öljön, bosszúból, haraggal?
Vagy éleznéd a kardját, büszkeségre intve,
Löknéd, vagy ölelnéd, ha magától nem menne?

Nagy méret

Az akarok lenni, aki a lelked simogatja,

Kinek addig tart az élet, amíg szíved rabja,

Kit elkerül a bánat, ha érzi közelséged,

Az akarok lenni, aki őrzi minden lépted.

Az akarok lenni, aki mosolyodtól boldog,

Aki elűzi a rosszat, ha könny mossa az arcod,

Kinek rólad szól az élet, kinek te vagy minden álma,

Az akarok lenni, nem földönfutó árva.

Az akarok lenni, aki ölni tudna érted,

Akinek a lelkét, sajátodnak érzed,

Kit elhagyni, feledni, te sem tudnál soha,

Az akarok lenni, akit csak te várnál haza.

Az akarok lenni, akit te szeretnél,

Akiért bármikor, - bárhova elmennél,

Kihez hű lennél te is, az utolsó percig,

Az akarok lenni, akit te kísérsz a sírig.

Nekem nem adott az Isten, szálfa termetet,

Gyenge testem összetörte, hogy megmentse lelkemet,

Összetört, és rám ijesztett, de nem akart megölni,

Tollat adott a kezembe, és megtanított írni.

Megtanított szép szavakra, igaz jóslatokra,

Megmutatta mi lesz holnap, mi a Magyar sorsa,

Azt kérte, hogy legyek igaz, ne beszéljek mellé,

Úgy írjak le minden betűt, ahogy azt ő tenné.

Nem írhatok szebb jövőről, véres jelen nélkül,

Hazug verstől, drága hazánk, soha meg nem szépül,

Azt kell írnom, amit láttok, de beismerni féltek,

Hazátokban szolgák vagytok, koldusboton éltek.

Azt kell írnom gyöngybetűkkel, vedd elő a kardod,

Ha Magyar vagy, bátran, büszkén, vívd meg vele harcod,

Hazád, földed, csak a tiéd, őrizd, óvd a sírig,

Ez a dolgod, ha Magyar vagy, az utolsó csepp vérig!

Volt egy álmom, nem volt másom,

Éjjelente most is várom,

Olykor eljön, kicsit marad,

Majd tovaszáll, mert ő még szabad.

Egy röpke percre el is hittem,

Megszerettem, megöleltem,

Majd elbúcsúztam, csókot dobtam,

Elárultam, veszni hagytam.

Volt egy álmom, ritkán látom,

Nem kérhetem senkin számon,

Porba dobtam, megtagadtam,

Mert megélni gyáva voltam.

A kis szellő felhőt kerget,

Lenn a földön avart perget,

Ablak résén átsuhanva,

Belefésül a hajamba.

A kis szellő messze jár most,

Bejár rétet, erdőt, várost,

Átjár lágyan testet, lelket,

Felhők helyett reményt kerget.

Merre jársz most apró szellő?

Sorsod nem lehet veszendő!

Esőt hozol, parázst szítasz,

Benned rejlik minden vigasz.

Kicsiny szellő, nagyra nőttél,

Messzi tájra is elértél,

Fájó szívnek reményt adtál,

Pergő könnyet szárítottál.

Apró szellő, mivé lettél?

Vihart hoztál, fákat téptél!

Könnyet csaltál minden szembe,

Zúgó vihart, puszta csendbe.

Kicsi szellő, gyere vissza,

Gyere, fésülj a hajamba!

Kergess felhőt, pergess avart,

Vigasztalj meg minden magyart!

‎"Betyár sorsot kaptam, de én vagyok, ki írja,
Szabadságom holtig őrzöm, vegye el, ki bírja,
Hazám, hitem, becsületem, elrabolták tőlem,
Karikással, fokosommal, védem Magyar vérem."

Hullhatnak könnyeim,
Szüntelen, patakban,
Te nem érzed gyászomat,
Nem hiszel magadban,
Írhatok, olvashatsz,
Hiába, untalan,
Magyar vagy, elveszett,
Földed is magtalan.

Szólhatok hangosan,
Ékesen, csendesen,
Te nem értesz, nem hallasz,
Csak morgolódsz mérgesen,
Kérhetlek, várhatlak,
Hiába, untalan,
Magyar vagy, elveszett,
Sorsod is úttalan.

Állhatok előre,
Elsőként én halok,
Te maradj csak, ne kövess,
A hősöd nem én vagyok,
Élhetsz még, szolgaként,
Hiába, untalan,
Magyar vagy, elveszett,
Hazádban, hazátlan.

Mint dögevők, lesben álltok,
Szátok szélén nyál csorog,
Vadászni mind gyávák vagytok,
De gyomrotok, az korog.

Más prédáját kóstolnátok,
Vére, húsa ízlene,
De vadászni gyávák vagytok,
Bátrak étke kellene.

Jó a konc is, zabálnátok,
Légy lepte dög, kukacos,
Vadászni mind gyávák vagytok,
Jó a rossz is, a szagos.

Dögön élő gyáva népek,
Sorsotok nem kellene,
Magam vagyok, így vadászom,
Nem szorulok senkire.

Suttogónak hívnak, de nevem nem a csendért kaptam. Meglátod, lár- mázok majd éppen eleget, bár elég zajos az életem így is.

Mert ugye, látok, amit látok, hallok, amit hal- lok, érzek, amit érzek, épp úgy, mint te. És, ha ez másnak is tűnik onnan, ahol te állsz, és ahol nekem nincs he- lyem, hidd el nekem, adj annyi hitelt sza- vamnak, hogy belátod te is:

ez így nem annyira jó.

Sőt, elég rossz ez így!

És van igazság abban, hogy rosszabb is lehet.

Tudom, hogy tudod: valami közeleg, és neked is részt kell venned benne, nem hagynak ki belőle. Tudod, hogy hamarosan nyilatkoznod kell: ki vagy, melyik oldalon állsz, merre visz az utad. És tudod, hogy sokat veszíthetsz, ha rossz oldalra állsz.

De azt mondom neked: ne félj!

Itt van a Hazád, a Nemzeted, és Magyarságod, Istenbe vetett hited!

Talpad alatt ott van a föld, amit apád hagyott rád, hogy te vigyázz rá, hogy óvd, és őrizd minden áron!

Itt van a helyed közöttünk! Magyarnak születtél!

Ha nem figyelsz erre az érzésre, ha megtagadod, önmagad árulod el, a jövőd zúzod porrá, és gyermekeidet teszed tönkre egy életre!

Minden jó döntéshez józan ész, és tiszta szív szükséges.

A hazaszeretet nem egy döntés, ez ösztön.

ANGYALT ÖLT AZ ISTEN,

HOGY SZEMETEK KINYÍLJON,

ÉS SÍRJAIKON HÓVIRÁG NŐ,

HOGY A LEGBÁTRABB IS SÍRJON.

DE TI OTTHON ÜLTÖK, ÚGY DÜHÖNGTÖK,

ÉS JELT VÁRTOK AZ ÉGBŐL,

IGEN MAGYAR, EZ A LECKE,

LÁSD A JÖVŐD EBBŐL!

ÖRDÖG JÁR A MAGYAR FÖLDÖN,

TE MEG BÁMULSZ FEL AZ ÉGRE,

MIT TEGYEN, HA NEM VOLT ELÉG,

HÁROM ANGYAL VÉRE?!

I.M. West Balkan

Téged csak arra kérlek,

Ha te győznél helyettem, tedd meg azt értem,

Becsületből, vagy puszta gőgből,

Hogy fekete koporsóban temetsz el engem.

Nem kell rá drága lakk,

Jó lesz rá kátrány, sár, salak,

Csak te fesd, hogy elmondhasd magadról,

Valóban dolgoztál életedben egyszer.

Ezért hát kezed munkája,

Látszódjon jól síromra nézve,

Áss engem kérlek három méter mélyre,

Lefelé arccal, hogy ne szálljak az égbe.

És ne üss keresztet,

Csak tegyél egy követ névtelen hantomra,

Hogy ne feledd sosem,

Hol fekszik életed démona.

Mert démonod leszek amíg élsz e földön,

Kísérteni foglak, még hosszú esztendőkön,

Te rettegve fogsz élni, míg én nyugton fekszem,

Mert utódaid hordják majd az én keresztem.

Feletted is állnak, én úgy hívom, hogy Isten,

Most meglehet, hogy győztél,

De csak ő ítél felettem!