Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Rizsányi Attila versei bejegyzései

Nagy méret

Együtt éltek,
Hosszú évekig, harcban.
Együtt reméltek,
Békét kötve a bajban.

Együtt voltak rosszban,
Megkeseredett szerelemben.
Együtt voltak jóban,
Titkolt, örök szeretetben.

Együtt indultak,
Lezárták végleg múltjukat.
Valahol együtt, 
Most újraálmodják sorsukat.

Nagy méret

Piros orrú,
Csepp tekergő
Még csak kettő,
A kis didergő

Kezében mécses,
Szemében fények
Halkan lépdes,
A hősi emlékhez

Ő, a legkisebb,
A legnagyobb ígéret,
Amit nékünk,
A jövő ígérhet.

Eltereli csendben,
A háború árnyát
Elhelyezi gondosan,
A szeretet lángját

Nagy méret

A hajnal hasadó fényében,
Két madár feketében,
A terasz sötét szegletében,
Várt engem, békében.

Két madár - két halál.
Felizzott emlékek
Égtek ki szívemből,
Sós kín a szememből.

A téli táj nyugalmában,
Egyszerű gyászruhában,
Elhozták ők, a remény
Örökmécsesét.

Nagy méret

Jégbörtönben szenved a lélek,
Ablakán fények nem ütnek léket

Halkan szóló ünnepi ének,
Felriaszt sok mély emléket

Csorgó viasz gyertyákon,
Fagyott könnyek arcokon

Tele szoba, üres tekintetek,
Megváltás helyett fájdalom

Nagy méret

Világom Végén
Világtalanul Várlak...

Vonzerődtől Védtelen
Vajdasági Vérem
Vadul Vergődik
Viharos Vágyam
Vaksötét Vermében...

Végtelen Vajúdásban
Veszek el Végül...

Félve sírtál, az útra várva,
Az ismeretlen határában.
Az volt csupán kérésed,
Tápláljam az emléked...

Ágyadnál álltam,
Könnyektől áztam,
Haldokló, torz tested
Fájdalmától fáztam.

Rozsdás láncát levetve,
Szállt át lelked szívembe.
Legyen győztes az élet,
Mely soha nem érhet véget.

Az ősi gyökér el nem halhat,
Talajt adunk a vérvonalnak.
S ha időm homokjai leperegnek,
Átadom a lángot, gyermekemnek.

Soha nem feledlek el Téged,
Bennem él minden érzésed.
Bennem ég minden mondatod,
A szemed tüze, a mosolyod...

Mindig a pénzt számoltad,
Magadtól az ételt megvontad,
A megspórolt kis filléreid,
Álmainkra váltottad.

A pénzt megszámoltad,
A jövőt beosztottad.
Csak a gyerekek voltak fontosak,
Ruháid így lettek rongyosak.

Ritkán volt, hogy nevettél,
S mélyen csak minket szerettél.
Mindig szívedhez emeltél,
Hitre, hűségre neveltél.

Bárcsak most is számolnál,
Anyai szívedbe fogadnál,
Mindig mellettünk maradnál!
Már egy más világba távoztál...

A fonal elszakadt,
Megtört az álmom,
De az éjszaka illatát
Magamba zárom.

A pirkadat parazsa
Szívemből süt pecsenyét,
S én felfalnálak, mint
Egy édes csemegét.

Mire az alkony csókolja
A megperzselt táj hátát,
Karjaimban leszel újra,
S feltámad az ábránd.

Hűséges húsevő virágom,
Hűs éjen légy forró kút!
Leszek Neked jeges zápor,
Vívjunk őrült, örök háborút!

A kép forrása: http://www.flickr.com/photos/29031585@N06/

Búgasd azt a csigát,
kicsi lányom,
S kívánom, hogy a szíved
ne érje bú!

Bizodalmad ne veszítsd
e világtól el soha,
Ne tudd meg, hogy a legtöbb
felnőtt szomorú!

Gyerünk, kicsim, búgasd a csigát,
S ne kövesd el azt a hibát, mit
annyi ember mind megtett:

Vidd magaddal, és
őrizd meg szívedben
a gyermekéveket!

 

Az Adria partján ülök, s várok,
- a jövőbe vágyok.
Egyszer úgyis megszűnik
az ezer éves átok.

A Jóisten megáld, s a Szentlélek
leszáll közénk újra,
Többé már nem kell gondolnunk
keserű búra.

Kárpátoktól az Adriáig boldogan
zeng az ének,
Unokáink szabad honban újra
magyarként élnek.

Rendületlen, igaz szívvel, ősi hittel
egyesítik e népet,
Lehullanak rabigáink, s külföldről
hazatérnek a vének.

 

Fájdalom szorongatja torkomat, konokul fojtogat
Majd megnyugszom, hisz körülötted már béke van
Most angyalok fogják két kezed, már égi a lényed
Én nem feledem, ki voltál, a szívemben van véred
Lelked Istenhez hazatér, szeretetem az úton elkísér
Még néhány rövid földi év, s együtt leszünk, örökké...

 

 

Húsunkat szabdalták,
Vértől mocskos hentesek
Csontunkat is lerágták,
Veszett, megvadult ebek

Raboltak a keselyűk,
De szájuk íze keserű
A magyar lélek bennünk ég,
S gyermekünkben tovább él

 

 

 

 Hófehér faj,

Olvad, mint a vaj...

Tetőzik a baj,

Tenyészik a raj...

 

 

 

 

 

Életet adott a lány.

Életet adott, s élt a vágy,
Hogy megölelhesse,
Hogy felnevelhesse,
Mindörökké szerethesse,
Egyetlen, drága magzatát.

 
Életet adott a lány.

Életét adta, s a vágy,
Hogy karjaiban édesgesse,
Hogy a szívén melengesse,
A végső percig megvédhesse,
Fájó, elégett álom ma már.

 

 

 

Anyának hívják azt, ki gyermekét gyarlón, születése után ellöki magától... Vagy azt, ki önző érdek miatt, kincsét elhagyja, s tartja őt szívétől távol...

Édesanyám, Te más vagy! Te angyal vagy, egy szent. Bárcsak lenne minden anya olyan, mint Te! Bárcsak minden anya így szeretné gyermekét, feláldozva érte mindenét!

Megköszönnék mindent, de kevés hozzá egy élet, hogy viszonozzam mindazt a jót, mit tettél értem! Bár lennének mellettem testvérek, kik sokszoroznák e mély és őszinte érzelmet! Édesanyám, mégis megteszem: mindent köszönök én Neked: hogy van, s hogy ilyen most az életem!

S mikor lelkünk összeér, kell, hogy érezd, mennyire nagyon, minden percben, minden napon, lángoló szívvel szeretlek én!

 

 

Vaksötétben éltek, Ti el nem múló átkok.

Bár kérhetném Charónt, hogy gondoljon rátok!

Jöjjön el közétek még egyszer újra,

S vigyen el titeket egy végzetes útra.

 

Esztelenek, kik szerettek szenvedni,

Csillagos lobogót az egekbe emelni.

  

NEKTEK GULAG KELL?!

NYOLC ÉV NYOMOR KEVÉS VOLT?!

  

Kell nektek tábor, valahol távol?

Messze az édes szülőhazától?

  

Nem vagytok rá méltók,

Hogy e földön éljetek,

Nem értetek áldozták

Eleink szent vérüket!

  

A Jóisten óvja meg tőletek

Az elárult és elárvult,

Balsorsban is büszke,

Dicső magyar nemzetet!

  

2010. április 19.