Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Rozványi Dávid írásai bejegyzései

/Nagy méret/

 

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
Nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.

A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.

/Nagy méret/

A király teste olajban ázott,
húsa férgek lakomája,
perelt Istennel magánya börtönében:
fia, felesége, mind halott,
tudta, hisz ő ölte meg.

Szenvedett,
gyilkolni vágyott,
már ez éltette csak.

A király, ki „Nagynak”,
s Heródesnek neveztetett.

/Nagy méret/

A katona, az ifjú lovag,
parancsot teljesített,
gyilkolt, falvakat égetett,
mert minden felett

A Cézár,
Róma

s a Rend.

Néhány száz halott,
mert a Jog mondja,
ki lázad, halnia kell,
s máris kész az előléptetés:

az ifjú Pilátus sokra viszi még.

/Nagy méret

A kisfiú boltost játszott,
nem katonát,
vért már látott eleget,
tudta jól, a legfontosabb
a siker s haszon.

Ezüstön gördül a világ,
ezüstöt szerezni kell!

Megismeri még a világ
a Juda Kairót nevet.

/Nagy méret/

A pap az oltárhoz lépett,
megdobban szíve,
büszkén szolgálta Istenét.

Ajkán szent volt a szó,
szívében néma az eskü:
hogy mindez mindörökre így marad,
csak álljon a Templom s éljen a nép,
e nagy cél mindent megér!

A pap,
Kaifás,
erre esküdött.

/Nagy méret/ - /Forrás/

A csecsemő,
anyja keblére tapadt,
kerek, fekete szemében,
tükröződött
anyja arca, s a remegő csillagok.

Anyja ajkán dallam volt név,
ahogy dúdolva mondta,
„Johánán, kicsikém”.

S Erzsébet nem tudta,
csak szíve súgta,
hogy fia lesz a Keresztelő.

/Nagy méret/

Az emberek élték
szokásba fulladt szürke hétköznapjaik,
de a Vándorcsillag már útra kelt,
szomjas szíveknek új remény.

S a Szűz ez éjjelen,
sok jó szándékú gyilkos között,
megszülte Gyermekét,
s ahogy ránézett, talán ezt suttogta:
Remény.

Mert lehet bármily sötét az éj,
felhők takarják a csillagfényt,
hiába ölik meg ezerszer,
évente, hetente, minden pénteken,

azóta mindig feltámad.
Mindig él.

A dicsőség Istené.

/Nagy méret/

Kattints az alábbi linkre:

Rozványi Dávid: Temetőtánc

Mit ér az olyan életút, amely végtelen kínokkal kövezett...
S mit ér a hasztalan lét, idegen magányban...

Az alábbi linken, Rozványi Dávid színdarabjában, egy emigrációra készülő család vívódásait élhetjük át.
Menni vagy maradni? A válasz ott van a sorokban...

Rozványi Dávid: Híd Andauba

Nagyobb méretű fotóért kattints ide!

Egy októberi vasárnap a Pilisbe kirándultunk, s útközben megálltunk Pilisszántón, úgy időzítve, hogy a Szentmise után még nyitva találjuk a templomot és megcsodálhassuk a kriptában kiállított csodálatos párja nincs, szántói keresztet.

S ahogy néztem egy mese fogalmazódott meg bennem. Nem történelmi teória, inkább csak egy gondolatsor, ami talán igaz, talán nem.

Nézzük az ismert tényeket:

1217–1221 között zajlott az V. keresztes hadjárat, II. András királyunk vezetésével. Kevésbé ismert tény, hogy a király hazatérte után (1218) magyar katonák még maradtak a Szentföldön és részt vettek Damietta egyiptomi kikötőváros sikeres ostromában.

A hadjárat egyiptomi része is sikertelen volt; 1221-ben az egyiptomi szultán a várost visszafoglalta.

Boldog Özséb (1200-1270) esztergomi kanonok a tatárjárás (1241-1242) borzalmai hatására magába száll és a remeteséget választotta (1246). Szántó közelében egy barlangot választott szállásául, hogy életét a magányos Isten-szolgálatnak szentelje. 1250 körül csodás látomása volt: lángnyelveket látott az erdőben, melyek egy hatalmas tűzben egyesültek; ebből megértette, hogy az a hivatása, hogy a szétszórt remetéket egyetlen rendben egyesítse.

És most jöjjön a mese:

Nem lehetséges-e, hogy az egyiptomi remeték, a keresztes hadjárat kudarca után felmérték, hogy a muszlim uralom tartós lesz a Nílus mentén, s a szultán pedig, mint potenciális kollaboránsokkal számolt velük, így nehezebb lett a keresztények helyzete. Nem lehetséges-e, hogy jó részük úgy gondolta, hogy úgy biztosíthatják csak az egyiptomi remeteség szellemi örökségét, ha azt átplántálják a keresztény Európába?

Miért pont Magyarországot választották? Bizáncot és az Ibériai-félszigetet a muzulmánok veszélyeztették, Anglia és Franciaország szinte folyamatosan háborúzott egymással, a Német-Római Császárságban a pápa és a császár ellentéte teremtett békétlenséget… Hosszú távon stabil államoknak csak a közép-európai országok (magyar, lengyel, cseh) tűnhettek. Mivel a magyarokat már megismerték az V. keresztes háború idején, ráadásul a szóba jöhető országok közül ez tűnt a legstabilabbnak, ősi hagyományai alapján a legbefogadóbbnak, logikus választásnak tűnhetett, hogy minket válasszanak. S talán természetes, hogy Magyarországon belül is a szakrális központot, a Pilist. (A Pilis szentségét mind a kereszténység előtti ősvallás, mind a kereszténység elismerte, de Magyarország szakrális feltérképezése túlfeszítené jelen írás kereteit.)

Könnyen lehet, hogy Özséb küldetése nem az volt, hogy egy új rendet alapítson, hanem az, hogy a legősibb remeteközösség, az egyiptomiaké fennmaradjon.

Mik támasztják alá ezt a „mesét”?

Az első mindenképpen a rend megnevezése. Abban az időben a rendet mindig az alapítójukról, vagy arról a szentről nevezték el, aki a rendet megalapította, vagy a regulájukat megszabta. Pl. ferencesek, domonkosok etc. A pálosokat remete  Szent Pálról, az egyiptomi remeték legendás alakjáról, szimbolikájuk szintén hozzá kapcsolódik – ezt azt valószínűsíti, hogy magukat az egyiptomi remeték jogutódjának tartották.

A második érv mindenképpen az lenne, hogy a másik ősi rend, a karmeliták bár már a Krisztus előtti időktől fogva Kármel hegyén éltek, a török elől szintén Európába menekültek, tehát, ha feltételezésünk szerint valóban az egyiptomi remeték utódai lennének a pálosok, ez nem példa nélküli eset lenne a történelemben.

Az úgynevezett jeruzsálemi kereszt és a szántón megtalált kő közötti hasonlóság nem nevezhető perdöntőnek, bár ha csak a letisztított formákat nézzük, mindenképpen érdekes lehet.

A pálosok vonzódása a barlangok iránt szintén nem perdöntő: ez ha nem is túl gyakori, de más szerzetesrendeknél is megfigyelhető.

Nos, a szántói keresztet nézve ezek a gondolatok jutottak eszembe. Talán nem is tudjuk, hogy a kereszténységnek és az egyetemes kultúrtörténetnek milyen szilánkjait őrizzük itt a Pilis lábainál.

A Renddel kapcsolatos többi kérdéssel, a magyar ősvalláshoz való kapcsolódásukkal, a magyar történelemben betöltött szerepükkel, főleg a Hunyadiakkal való kapcsolatukról, nálam sokkal hivatottabbak már foglalkoztak.

- Ezek a fiatalok… - fordult az egyik beteg a másikhoz. – Mindig csak rohannak. Nézze meg ezt is: csak bejön és közli, hogy aki tud, az menjen vele. Nem látja, hogy nyakig gipszben vagyok?

- Bezzeg a mi időnkben… Semmi hordágy, semmi mankó, csak így egyszerűen: keljünk fel és kövessük, ha akarjuk. Semmi részvét.

- Semmi. Persze, megértem, hogy nekik is megvan a maguk baja.

Elolvasom »

István király…
szavak, s emlékképek.

Tört sorsunk alatt
tört képszilánkok.

Egy ünnep, egy nap.

Egy ökölbe zárt kéz.

Egy eszme, egy álom,
melyről azt mondják, nem is volt Tiéd.

Egy korona.

Egy rockopera.

Egy öreg arc templomok falain.

Egy körmenet.

Egy ország, melyet álmodtál nekünk.

Majd ezer éve üljük ünneped,
mit László királyunk rendeltetett.
Majd minden nemzedék más zászló alatt,
sokszor csak szívünkben őriztük emlékedet.

Mert mindig jöttek új korok,
új eszmék, új urak,
kik még nevedtől is féltek,
tagadták belőle a „Szent”-et,
s lettél I. István király:
próbálták velünk elhitetni,
csak egy vagy a sok közül.

Féltek nevedtől,
s lett napod Alkotmány s Új Kenyér.

De Nélküled az alkotmány csak üres papír,
mire egy bíró írta terhünkre az ítéletet.

S hogy eltagadták neved,
a falat szánkba keseredett.
Tűzijáték csillogása
akarta túlszárnyalni fényedet,
s repülő és úszó vad harci vasak
döreje nyomta el halk szavad.

Mégis, tilthatták, elcsalhatták az ünnep lényegét,
valahol titokban szívünkben megmaradt,
más volt ez, mint a többi nyári nap,
hiába halt el bennünk már-már a remény,
a rossz időknek mindig vége lett,
rendszerek tűntek,
az új eszméken már mindenki nevet,
álságos szavakat szél szórta szét
- de Te vagy, s vagyunk mi is.

S addig vagyunk mi is,
több, mint népség, több mint csőcselék,
míg műved s szellemed bennünk él.

Mint mikor régi szerelmeseket választ el
buta végzet, sok kilométer,
félelem, irigység.
Már nem írnak, nem beszélnek,
egymásra gondolni is félnek,
mert fáj az emlék,
fáj a nincs hogyan és tovább.

Mégis, ha boldog napok évfordulója közelít,
szebb ruhát vesznek fel,
reggel a tükör előtt hosszabban készülnek,
ebédjük ünnepi, mit együtt ettek rég:
mert tudják ünnep van.
Nem írnak egymásnak,
nem hívják egymást,
mégis, a szívük egy napra összeér.

Így vagyunk mi is,
öt kontinens,
sok ország magyarjai.

Napodon ünnepül a lélek,
felvesszük szebbik ruhánk,
mert tudjuk egy napra,
az örömben egyek vagyunk.

Egy ökölbe zárt kéz,
egy jobb,
gúnyolódva mondták: tetemcafat,
de hol vannak már a gúnyolók,
semmivé foszlottak hangjaik.

Egy ökölbe zárt kéz,
száradtan is erőt mutat,
még a hitetlenek is megrendülnek láttán,
pár csontdarab,
aranyfoglalatban,
testi valódból ennyi maradt.

Talán jobb is így.

Mert ki lenne képes szemedbe nézni,
ki tudná állni pillantásodat?
Jobb, hogy kezedet aranyba zártuk,
nem kell félnünk, hogy szétcsap köztünk,
büntetve méltatlan utódokat…

Mégis: e pár csont és a jobb:
megvéd.

Ha ránk tör a vész,
erőnk elégtelen, reményünk nincsen,
vagy épp, ha álmunk túl merész,
mi csak jobbod erejében bízunk.

Halálod kilencszáz évvel múlt,
mikor körbehordoztuk jobbodat, [i]
s hamarosan visszatért
Felvidék, Ruténföld, [ii]
Erdély, a Részek és Délvidék.

De mindez elveszett.

Talán mert jobban hittünk a szépen csengő új szavakban,
mint jobbod erejében:

Wehrmacht. Luftwaffe, Tiger, Messersmith,
a titokzatos értelmű Wun-der-waf-fen, [iii]
ahogy kimondtuk a szót,
már győzhetetlennek éreztük magunkat.

De nem voltunk azok.

Jobbodat egy barlang mélyére rejtettük, [iv]
kegyelemből visszakaptuk,
majd évtizedekig egy paplak mélyén őriztük. [v]

Mégis, ha nem is láthattuk,
csak néha-néha,
tudtuk, hogy van és őriz minket.

Sok vörös, véres és szürke évtized után,
újra álmodtunk egy szabad hazát,
jobbodra néztünk, utcáinkon körbevittük, [vi]
mint sok évszázadon át,
könnyes szemmel néztük körmenetét,
új erő töltött el.
S jobbod megszabadított.

De jöttek, s mindig jönnek
új eszmék, új szavak,
új fényes szép jövő,
s új vészek és bukás velük.
Mégis: jobbod megmarad,
s amíg marad, megtart.
Mert a holt ember jobb keze erősebb,
mint mit sok pillanat szülte diktátoré,
sok politikai Mickey Mouse-é.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
mindenki hazájáról,
szabadok honáról,
egy eszméről,
mely nem csak nyelv vagy vér,
minden megtörtnek, üldözöttnek,
kinek szíve tiszta, keze szorgos,
otthona lehet. [vii]

Mert ez eszme, ez a gondolat,
mag volt, égigérő fa magva
gyümölcsöt termő.

Mert ebből termett Torda, [viii]
hogy a hit szabad.

Mert jöhetett tatár, török,
hogy megmaradtunk,
hogy a megnyesett ág kizöldült,
ez az eszme, ez álom adta.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
s bár ünnepi szónokok sokszor adták,
ajkaidra hazug s álságos szavaik,
amit a pillanat és a politika diktált.

Mégis: tanod, álmod igaz,
s írásod szerint,
álmodjuk mi is.
Mert ez az álom igaz,
igazabb mint a TV-k és bulvárok
színes valósága,
mint az aktuális felszabadítók
márvány emlékművei,
öröknek hitt ércszobrai,
mint a szálldosó ideológiák.
Hiába tagadják, hiába értelmezik
mindig másképp szavad, az megmarad.

Másnak csak egy ékszer, egy marék gyöngy,
drágakő és nemesfém,
aranyművesek remeke,
nekünk mégis több,
mégis más Koronád.
Nekünk Szent, mint Te vagy.

Írhatnak történészek kolumnás cikkeket,
hozhatnak évszámokat,
írhatnak latin és görög koronát,
minket ez nem érdekel,
nekünk a Korona maga a haza,
ami több, mint uralkodó vagy király.
Nekünk a Korona minden jog forrása,
azok teljessége,
s ha éppen már földünk sincs: a haza.

Nélküle a király csak zsarnok, [ix]
s a szabadság látszat csupán.

Talán azért szeretjük,
mert másunk nem maradt.
Mikor már nem voltak se árpád-házi,
se nemzeti királyaink, országunk szabdalva,
a Korona volt a hit,
hogy nem halandó ember őriz s uralkodik,
hogy nem vízre írt betű a törvény,
hogy túl minden esendő emberen,
valami őriz és örök.

Két nagy háború között,
csonkolt hazában,
szem nem láthatta,
csak Smith Jeremiás, [x]
ki megértette:
a nemzet és kornája egy.
Mégis mindenben ott volt:
az ezer nem-nem-soha felett,
a bíró jogosztó szavában,
fájóan irredenta dalban.
Ha nincs is már király,
ha nincs is a régi ország,
még van jog és jövő.

Nagy háború után jött a Békeharc,
a Korona távol, őrizte Fort Knox, [xi]
s már minden messze volt,
mit egykor jelentett,
sok pártember dőlt hátra elégedetten,
már nem kísért a múlt.

Jött 1978
s az elnöki külön géppel a korona,
oldalán a felirat:

United States of America,
vörös parolis őrség fogadta,
sapkarózsájuk még az ötágú csillag,
tömegek néma áhítattal nézték,
s bár nem tudtuk még,
nem mertük álmodni,
hogy a kommunizmus halálos sebet kapott.
Mert az igaz király,
az igaz uralkodó végre hazaért.

Jött ’83,
s egy augusztusi éjjelen
leléptél a templomok faláról,
történelemkönyvek dohos lapjairól,
egy nemzedék kereste Benned önmagát, [xii]
kereste minden kérdésre a választ,
vívta meg Veled és Koppánnyal harcát,
kiáltotta a fojtogató szürkeségre,
hogy NEM KELL!!!
s keresett Istent, s hazát Veled.

És végre eljött a rendszerváltozás,
s lettünk koronás köztársaság. [xiii]

Keressük arcodat,
mint egykor Izrael kereste Istenét. [xiv]

Amit láthatunk:
templomok falain öreg isten-arc, ősöreg, [xv]
minden titkok tudója,
komoran látja a jövőt,
túl mindenen, mi emberi,
túl minden szenvedésen,
fiában meghalt a remény,
vérei ellenére törnek,
barátai nemzetére.
Mégis, ez az arc túllát mindezen,
benne bölcs bizonyosság,
hogy átkozottan, gyűlölten,
fogyva, törve,
de népe-nemzete megmarad.

Keressük arcodat,
kemény férfiarc,
mely mindenkit egyesít.

Mert míg száz éve,
a millennium díszletei között,
Árpád volt atyánk,
most az új millenniumnál
a Te arcodat formázták szobrászok, [xvi]
Te voltál a béke,
az arc, az ember,
ki minket egyesít.

Nem,
Te már nem lehetsz önmagad,
több vagy nekünk,
mint egykor élt férfi,
hús és vér fia:
nekünk Te vagy Isten arca,
mert szemeink gyengék és vakok,
csak az igaz emberekben látjuk,
az Örökkévaló arcvonásait.

Egy országot álmodtál nekünk,
egy országot, mely mindünk otthona.

Egy igaz és szép országot,
melyről talán utópiát mintázott Morus Tamás. [xvii]
Egy országot,
mely ezerszer elveszett, mégis él.

Egy országot,
mely szétszóratott hét határ között,
mégis egy.

Egy ország, mely néha ma is csak álom,
de amikor kiejtjük neved,
hiába élünk sok zászló alatt,
egy pillanatra egyek vagyunk.


Egy ország, amit álmodtál.

Egy körmenet.

Egy öreg arc templomok falán.

Egy rockopera.

Egy korona.

Egy eszme.

Egy ökölbe zárt kéz.

Egy ünnep.

Ennyi vagy nekünk,
tört sorsunk alatt,
tört emlékképszilánkok,
mégis
Törtségében
ép és egész.

Adassék nagyobb dicsőség Istennek! [xviii]

/kattintásra nagyít!/

---

[i] 1938-ban, a Szent István halálának 900 évfordulójára rendezett szentévben megemlékezésként körbehordozták az országban

[ii] Kárpátalját abban az időben ezen a néven emlegették

[iii] A német szavak magyarázata: Wermacht: német hadsereg a II. világháborúban, Luftwaffe: a német légierő, Tiger: a németek egyik legfejlettebb páncélosa, Messersmith: repülőgépgyár a II. világháborúban, Wunderwaffen: csodafegyver, a náci propaganda a hadihelyzet romlásával ezekre hivatkozva akarta fenntartani a végső győzelembe vetett hitet

[iv] A szovjet front közeledtével a Szent Jobbot is nyugatra menekítették és egy salzburgi barlangban rejtették el

[v] A budapesti Szent István bazilikában

[vi] 1989-ben tartották meg újra a Szent Jobb körmenetet, igaz már rövidített útvonalon

[vii] ez hivatkozás az úgynevezett Szent Istváni gondolatra, amit Szent István király fiához, Imre herceghez írt intelmeiből vezettek le: „Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” – ez alapján Magyarországon példátlan nemzetiségi és vallási türelem volt, egészen a legutóbbi időkig. Megjegyzendő, hogy egyes történészek ezt a mondatot az „ország” helyett csak a királyi udvarra értelmezik (mivel az Intelmek eredetileg latinul íródtak), azonban ez nem befolyásolja, hogy évszázadokon keresztül a gondolatot az országra és nem szűkebb körre értelmezték.

[viii] A világon először a tordai országgyűlés mondta ki a vallásszabadságot 1568-ban. Érdemes idézni a szövegét: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…”. Megjegyzendő, hogy a törvény csak négy vallást nevesített (katolikus, református, evangélikus, unitárius), de a gyakorlatban az ortodox vallás is részesült a szabadságjogokból.

[ix] A koronázásnak megvoltak a maga formai feltételei, pl. csak katolikus személyt lehetett megkoronázni, csak a Szent Koronával, csak magyar földön, de ami talán a legfontosabb: a leendő királynak meg kellett esküdni a magyar törvények betartására – ezért nem koronáztatta meg magát II. József magyar királlyá, s ezért történt csak meg Ferenc József koronázása is csak majd húsz év elteltével.

[x] Trianon után a Népszövetség Jeremiah Smith amerikai jogász-bankár pénzügyi szakértőt nevezte ki Magyarország pénzügyi főbiztosának. A Várban rendezték be főhivatalát. Segítségével a kormány egyensúlyba hozta a költségvetést. Munkája befejeztével a kormányzó megkérdezte, hogy mivel szerezhetne neki örömet, milyen emléket vinne magával legszívesebben Magyarországról. Horthy Miklós legnagyobb meglepetésére azt felelte: szeretné megnézni a Szent Koronát. Ez nem volt egyszerű dolog, a koronát nem szánták látványosságnak, nem lehetett csak úgy mutogatni. Horthy végül koronatanácsot hívott össze, és előadta az ügyet.” Végül Smith megtekinthette a Szent Koronát, ekkor mondta a híressé vált szavakat: „Most már tudom, hogy Szent István szent koronája: maga – egész Magyarország”

[xi] 1951-től 1978-ig az USA Kentucky államában lévő Fort Knox katonai támaszponton őrizték a Szent Koronát

[xii] Utalás az István a király c. rockoperára

[xiii] hossza vita után 1990. július 3-án a Magyar Országgyűlés a koronás kiscímert tette meg a Magyar Köztársaság címerévé.

[xiv] Utalás a 23. (24.) zsoltárra: „Ez az istenkeresôk népe, amely arcát kutatja Jákob Istenének”

[xv] Utalás Dániel próféta könyvére, aki Istent ezzel a névvel illeti

[xvi] a 2000. millenniumi évben a legtöbb szobrot Szent István királynak emelték

[xvii] Kevésbé ismert tény, hogy Morus Szent Tamás (1478-1535) szívéhez közel álltak a magyarok, utolsó művét, „Vigasztaló párbeszéd megpróbáltatás idején” helyszínét is a török által fenyegetett Magyarországra helyezte. Egyes kritikusok azt is felvetik, hogy leghíresebb művét, az Utópiát részben Magyarországról mintázta. Bár ez a kérdés vitatott, de pl. Utópiát félkör alakú országnak írta le, melyet a kör csonka végéről fenyeget az ellenség. S ne feledjük el azt sem, hogy Morus fiatalkorában Mátyás király alatt Magyarország Európa egyik legsikeresebb állama volt, természetes, hogy ihletet adhatott az elképzelt ideális világhoz.

[xviii] a latin „Ad maiorem Dei gloriam (A.M.D.G)” fordítása

A Tanár Úr életrajzi története magába zár majd' egy évszázadnyi magyar történelmet, Trianon utántól a XXI. századig. Aki szereti az egyedi, értékes, nemzeti novellákat, annak bátran ajánlom olvasásra Dávid legújabb alkotását, mely az alsó linken érhető el!

http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php?extend.175

Dávid barátom oldalára kalauzolom olvasóimat.
Trianon tragédiája, és az ezáltal kialakult magyar sorsok szövik át a történetet. Nem könnyed kávéházi szórakozás...
Nem ajánlom liberális, gyökértelen embertársaimnak...

http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php?extend.168

"...A díszkapun látszódott, hogy a helyi mesterek gyorsan, de szeretettel készítették. Középen egy féltőn óvott magyar zászlót feszítettek ki, mellette egy újságból kivágott Horthy kép. Miközben átmentünk alatta, a falu némán állt és nézett minket. A százados úr érezte, hogy most szólnia kell, de férfiasan küszködött a könnyeivel. Nehezen jöttek a szavak, de végül is kimondta:
- Testvérek! Erdély magyar!
Még soha nem láttam olyan hirtelen kitörő örömöt, mint ezután. Mindenki meg akarta szorítani a kezünket, mindenki meg akart csókolni bennünket, vagy csak egyáltalán hozzánk érni egy pillanatra…"

A teljes írás az alábbi linken olvasható:

http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php?extend.15.3

 

 

Most készült el a videó verzió Rozványi Dávid "június 4. - Trianon" c. írásából. Ha még nem olvastad Dávid alkotását, akkor nézd meg a videót! De ha már olvastad, nézd meg akkor is, mert különleges audiovizuális élmény nyújt!

A szöveges változat itt megtekinthető:

http://s79.freeblog.hu/archives/2010/09/13/Rozvnyi_Dvid_jnius_4_-_Trianon/

 

 

A "június 4. - Trianon" c. nagyszerű írást Rozványi Dávidtól, a szerzőtől kaptam, aki volt olyan nagyvonalú, és megengedte, hogy élete egyik nagy művét megoszthassam Veletek!

Hála a mesternek, ez az alkotás lett szerény gyűjteményem eddigi legszebb ékköve! Továbbá ajánlom figyelmetekbe Dávid honlapját is:

http://rozvanyidavid.fw.hu

 

 

Rozványi Dávid: június 4. - Trianon

Andinak, aki egyszer megkérdezte, mit jelent nekem a haza

Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.



Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem. Mégis fáj, s nem tudjuk miért.

Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, s Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa.
Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat, ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől.

Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él.
Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él.

Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk. A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit.


Maradtunk vagy elűztek, de nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni.

Mi maradtunk: megtörtek, vagy megalázkodtunk, vagy elűztek és átjöttünk a maradékba, ahol vagonokban laktunk évtizedekig, de álmodtunk és vártunk, és nem csináltunk semmit, mert nem hittük, hogy lenne erőnk bármit is csinálni.


Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött és fapuskákkal gyakoroltuk, hogy hogyan szerezzük majd vissza.


Mi Rómán keresztül akartunk Erdélybe jutni, Berlinen keresztül pedig a Felvidékre.


Mi a Donnál akartuk megvédeni ha nem is a Nagy-Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk.
Mi nem cselekedtünk, csak tűrtünk és hagytuk, hogy sodorjanak az események.
Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el.
Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.


Mi dalolva mentünk ki Oroszországba, és Karádit hallgatva fagytunk halálra.


Mi zsidók voltunk és nem hittünk a gázkamrákban, örültünk, hogy majd németül tanulhatunk a Birodalomban.


Már mindenki tudta, hogy minden elveszett, de mi németesítettük a neveinket és arról szónokoltunk, hogy a Duna-Tisza közén álljuk útját a judeo-plutokrata-bolseviki világ-összeesküvésnek.

Már bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, amikor mi még karácsonyi ajándékokat vettünk, színházba és moziba mentünk.

Mi még akkor is harcoltunk, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.
Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.

Bennünket felszabadítottak és megszálltak.

Battonyától Nemesmedvesig, tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magukat honvédeink (katonáink? fasiszta árulók? pszeudo-nácik? – jó évjárata van most a szavaknak).


Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak”.
Nem Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami, amikor végre önönmagunk lehetünk és nem valami ránk kényszerített, felvett szerep – azóta már nem élünk, csak létezünk, s tudjuk, hogy már meghalni sem tudunk, legfeljebb elmúlhatunk.
És eljött a főállású optimisták korszaka: sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.
Nálunk ugyanazt a dalt betiltották azért, mert zsidó, majd azért mert fasiszta – pedig nem szólt másról, csak arról, nekünk gyönyörű e föld, s talán haza, ahol az életet a legendák szövik át.


Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.


Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük – vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról.
Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.


Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.

Nálunk a haláltáborból visszatérő zsidókat gyakran egyenesen vitték tovább Szibériába vagy államosították őket.


Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk, nem gondolva, vagy akarattal kizárva tudatunkból, hogy a bohócokat vagy elűzik, vagy kivégzik, amint megérkeznek az új hatalmasok.
Mi tudtuk hogy valami nagy sötét és gonosz közeledik felénk.
Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években.
Talán meg volt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.
Az egyetlen ima, amit tiszta szívből mondhattunk az „Éli, Éli, lamma sabaktani” volt, de nem hallotta meg senki sem, talán még saját füleinkbe sem jutott el a kétségbeesett suttogás.
És mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során.


A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittünk miénk, elveszett.
Megadtuk magunkat a sorsunknak.

Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság.
A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor amit a szónokok festettek elénk nulla fajsúlyú szavakkal, nem tűnt érte nagy árnak a becsület, a kötelesség, Isten és haza, csupa kiüresedett szó és fogalom.


Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a „hideg napokat” emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, beszolgáltatás, kitelepítés.

És a karámokból átalakított gyűjtőtáborokban, a Hortobágyon gondolkoztunk csak el azon, hogy hová tűnt régi világunk.
Nem harcoltunk. Ukrajnában, Észtországban még évekkel azután is fegyverrel küzdöttek, hogy mi csendben tudomásul vettük, hogy mostantól, az új vörös istent kell imádni.


Szervezkedtünk, terveztünk, közösségeket építettünk, de már az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy reménytelen, s amikor ránk záródott a cella ajtaja, megnyugodtunk, hogy a világ új rendje szerint kell meghalnunk.
Tudtuk, hogy minket valaki vagy valakik már halálra ítéltek, s évtizedek óta csak a siralomházban vergődünk.

A megváltás elmaradt.


De volt tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!”
És megtanultuk, hogy soha.


Álmaink felett lánctalpak dübögése volt a Requiem.


Mi többszázezren szóródtunk szét a világba.
Mi sokezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá.
Mi sokmillóan tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.
Ahogy lehet, mert ugye élni kell, és mi csak kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést.
Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.
Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk.


56-ban a magyar szabadságharcos lett az év embere a Time-ban.
57-ben Hruscsov, aki eltiportatta a magyar forradalmat.
Hogy számítunk valakinek, csak illúzió volt, gyilkos ábrándkép.


Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.
Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.
Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.
Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.


Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.
Mi az iskolában nem tanultunk Trianonról és csodálkozva néztük a térképet, hogy a nagy magyar írók miért nem Magyarországon születtek.


Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.
Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.
Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, de az iskolában nem tanultunk franciául.
Mi már nem a Felvidékre mentünk nyaralni és cipőt venni, és nem Szlovákiába, hanem Cseszkoba, és csodálkoztunk, hogy ott magyarul is beszélnek.

Tőlünk elvették a múltat a jövő nevében. Mi nem hittünk a jövőben, csak a jelenben.Mi megtanultunk együtt élni a kötelező jelennel, de rettegtünk attól, hogy tényleg az lesz a jövő, amit tanítanak nekünk.
Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élőhalottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos anyával, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza. Az 56-ossal, már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált. Akik megmentett csorba csészéikbe pótkávét töltöttek, de a szertartásrendet, amit szüleiktől tanultak, megtartották.
Félrefordítottuk a fejünket, mert nem lehetett egyszerre a szemükbe nézni és visszakacsintani Kádár „atyánknak”.
Mi kisdobosok voltunk, úttörők, KISZ-tagok és beléptünk a pártba, mert élni kell, s mert azt hittük, hogy a lét és az élet ugyanaz.
Mi az atombombák árnyékában éltünk, féltünk a tűzözöntől, mert nem tudtuk, hogy a lelkünk szerint mi már régen halottak vagyunk.

Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás. Mi már nem csak a jobbléti államokba, hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni,


de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.
Két év múlva már csak a dacos, mégis reményvesztett jelszó maradt: „Egyek vagyunk, egyek leszünk a mennyben is” – mintha újra fapuskákkal és papírtankokkal készülnénk Erdély visszafoglalására.
Mi vártuk a csodát. Mi akár listát is vezethettünk volna a félve várt csodákról, hogy mi valósul vajon meg közülük.


A ruszkik kivonultak – igen.
Demokráciában élünk – igen.
Megsegített a nyugat – nem.

Újra lett Szentkoronás címerünk – igen.
Bejött a McDonald’s – igen.
Épültek bevásárlóközpontok – igen.
Szólhatunk, ha senki nem is hallja – igen
Ünnepelhetünk-e végre szabadon, az utcán, hordozhatjuk-e zászlainkat, még ha csontunk, fogunk és szemünk is bánja – igen
EU és NATO, kinek aranyból, kinek vasból karperec – igen
A suttogó és kiáltó mocsok hitünkre, gyengült-e – nem
Megmaradtunk-e, napról napra fogyva – igen
S az ősök sírjain, lett-e még földünkből szakadt virág - nem
S ha nem is ország, csak szabdalt maradék, de lett-e legalább hazánk -

Mi a visszavárás népe vagyunk, úgy viselkedünk, mint a gyerek, majd ifjú, majd férfi, aki egyfolytában csak régi kedvesére bír gondolni.


Visszavártuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat, meséltük, talán még hittük is, hogy egy barlangban várják visszatértük napját.


Visszavártuk Thökölit, de nem jött, meghalt a száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény amit hordozott, akkor már rég halott volt.


Rákóczi története ugyanez: harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, sírja ma már szinte jeltelen, lassan már csak szlovákosítva olvasható rajta neve.


Visszavártuk Kossuthot, ha új vasút épült arról énekeltünk, hogy majd azzal fog érkezni, de valahogy zavaró volt, hogy a távolban még mindig él, miközben mi itthon meglovagoltuk a ferencjózsefi konjunktúrát.

Csodát vártunk, hogy visszatérjenek elszakított részeink, és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ - de ez az álmunk legalább négy évig valósággá vált, - utána keserű volt az ébredés.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

Jövőnk sehol, legalábbis minden ésszerűség ezt mondja nekünk.

Siratunk valamit amit nem ismerünk, ami miatt mindannyiunk szájában ott a keserűség, mint ökölcsapás után a szivárgó s alvadó vér íze, s mégis nem tudunk és nem is akarunk lemondani erről a fájdalomról, mert tudjuk, hogy valahol körülöttünk, hogy valahol bennünk, vagy ott az erdők és hegyek között, a mesélő ódon házak között van egy hely, ahol jó, ahol érdemes szenvedni.

Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: „JÖNNEK”.

Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbemaradt mondatok őrzik a lángot.
Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk, nincs mire.

De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.