Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Sajó Sándor versei bejegyzései

Nagy méret

Nem, nem, soha! – hogy elröppent a jajszó!
Gyermekszív gondja könnyen ellebeg…
Ó, merre vagytok, mormolón viharzó,
Villámot rejtő bosszús fellegek?
A fázó lélek rongyba van kötözve,
Egymásba ködlik zord föld, szürke ég –
Süvöltő szélben sírva verik össze
Csontágukat a száraz jegenyék.

Bolyongunk fázva télben, sivatagban,
Magunk se tudjuk, meddig, mért, hova;
A nemlét útját járva öntudatlan,
Az ajkunk kék már, lábunk tétova;
Nem, nem, soha! – de jaj, meg kell pihenni,
Fáradt a test, s már minden csontja fáj –
Hahó, gonosz rém, nem fogsz leteperni!…
Nagy lagzi lesz itt nemsokára – várj!

Megáll a vándor – csak egy röpke percre…
Pihenni jó… hisz mindjárt megy tovább…
Jó így – s a lélek halkan dermedezve,
Álmodva leng már messze tájon át;
Már réteken jár, bokrétát kötözve…
Már dalt hall: mintha égből zengenék…
Süvöltő szélben sírva verik össze
Csontágukat a száraz jegenyék…

(1930)

Nagy méret

Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi múltnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhidon túl ligetes hegyaljak –
S a tájék rajza – kész.

Ráringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét, felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolygok, mint az árva,
S jaj! nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szivembe,
De azt is mintha sírból zengené,
S hangjában mintha másvilág izenne –
Ráringatom még lelkemet a tájra,
S vén bánatommal megyek, mint az árva,
A temető felé…

(1930)

Nagy méret

 

Nagy méret / alternatív kép

Már útra kelhetsz, fecske, gólya,
A nap már fáradt, itt az ősz;
Ne kérdezd, lesz-e itt tavasz még,
Ha majd tavaszra visszajősz;
Itt most már ősz van, magyar ősz.

Búcsúzom én is nemsokára,
Megyek nagy útra, messzire;
Be jó lesz nem remélni semmit
S nem emlékezni semmire…
A holtnak nem fáj a szive.

Már útra kelhetsz, fecske, gólya,
A nap már fáradt, itt az ősz;
Köszöntsd helyettem ezt a földet,
Ha majd tavaszra visszajősz –
Itt ősz lesz akkor is, csak ősz.

Itt elhervadt már minden élet
S tán ki se nyílik már soha;
Már nap se süt a magyar égen,
Itt lenni sincsen már hova –
Jaj, ver bennünket Jehova…

(1920)

Nagy méret

Amelyből ő lett: egykoron Mohácsnál
Vérpárás hantból sarjadzott a mag;
Igazság volt, kit megtiport a császár,
S lett elszántsággá tornyosult harag.

Új hittel hívta Rákóczi sorsát,
S lett, mélybe bukván, legdicsőbb nagyunk:
E nagyvilágon, kicsiny árva ország,
Az ő nevével lettünk és vagyunk.

Lángzó szavával, mikor azt üzente,
Ezer év lelkét sugarazta ránk;
Szabadságunknak nemcsak hőse, szentje –
Gyermekszívünknek több volt ő: apánk.

Bús száműzött: egy nemzet hű szivében
Imában, dalban felmagasztosult –
Üzenetküldő biztatás az éjben,
Egy lázító és zengő szó: Kossuth…

(1930)

 

Ha társtalanul bolygod a világot,
Lehetsz, kedvedre, büszke vagy szerény;
Nagyhangon nem kell piacra kiállnod,
Sem marakodnod harcok fövenyén.
Virágot szedve, álmot szövögetve
Jársz gyepes úton, lombos fák alatt:
Tied a magány tündérszép szigetje,
Ahol minden hang - szívedből fakad.
Irtózva szennytől, kitérhetsz előle
Kényesen s tisztán mint a hermelin,
S a jobb érzések híveül szegődve
Csügghetsz tenlelked szent eszményein...

Ha fészket raktál, harcra hív a gondja:
Hajrá ökölre: koncot, pénzt, babért! -
Száz küzdő érdek vásárján tolongva
Lelkeddel fizetsz minden falatért.
Dölyfös tömegben sorsod: bús alázat,
Jársz aljasok közt: meghódolsz nekik;
Megfáradt lelked immár föl se lázad,
Ha porban, sárban meghengergetik.
Arcodba csapnak: mosolyogva tűröd,
Mert bús szegénység rabszolgája vagy;
Fészkedre gondolsz: erény lesz a bűnöd
S ha pénzt csörgetnek - eladod magad...

Vagy úgy téssz, mint én: zordon büszkeséggel
Megőrzöd embervoltod hímporát,
S bár lelked tüze meg nem értve ég el,
Mégy panasz nélkül, útadon tovább.
De légy erős, hogy elviseld a bút is.
Mely szíved mélyén vádlón fölsajog:
Hogy légy bár fényben mint a csillag, oly dús,
Úgy halsz meg, mint a legutolsó koldús,
Ki gyermekeire semmit sem hagyott.

 

Nagy méret

Magyarország rögös földjén
Senyvedez a jog, a törvény,
Szomjazik a napsugárra,
S csupa felhő borong rája.

Szeretjük mi szent hazánkat:
Tátogatjuk hősi szánkat,
Suttogunk vagy kiabálunk,
Egyebet hisz' mit csináljunk?

Van nagy pipánk – de jó lenne,
Ha dohány is volna benne!
Kérünk egy pipára valót,
S jó, ha kapunk egy kis bagót.

A mi sorsunk pisla mécses,
Se nem tiszta, se nem fényes;
Olajért, a hitvány mécsbe,
Kunyorálni járunk Bécsbe.

Kárpátoktul Adriáig
Bölcsek vagyunk mindhalálig;
Bölcsen tűrünk, tűrve várunk:
Bajt valahogy ne csináljunk.

Bajt valahogy ne csináljunk:
Halkan lépjünk, loppal járjunk,
Magyar földön, síkon, völgyön
Még a fű is félve nőjön…

Haragszik az osztrák császár:
Zúg a szélvész, ing a nádszál;
Hej, sok minden másképp volna,
Ha a nádszál – nem hajlongna…

(1910)

Nagy méret

Ti csörgősapkás hörcsögök,
Ti színes játékhólyagok,
Elpestisedett nyavalyások
És talmi magyarok:
Ti mind, akikhez nincs közöm,
Köszönöm nektek, köszönöm,
Hogy nem a tietek vagyok.

Az én dalomban
A tieteknél szentebb fájdalom van,
S ez magyar szívből bokrozik,
Mint új hajtás a régi törzsön,
És új gyász, új hang, új erő
Az új fogású régi húrokon –
És én vagyok, és nem ti vagytok
Keservben Adyval rokon.

Mert végzet sír az én dalomban,
Pattogva ég a magyar erdő,
És véres csonkok jajgadoznak,
És bukdácsol a vakremény;
Az én dalomra – ó, tudván tudom –
Zokogva sírnak, lelkesülnek,
Akik még el nem férgesültek,
Ínségbe láncolt magyarok;
Bennem magyar sors átkosult,
És ős rögök fájdalma fáj –
Azért, azért is:
Ha lesz még egyszer Magyarország,
Leszek még én is.

.............................Ámen. Ámen.
(1930)

Nagy méret

Nagy méret / Forrás

Egy lovasember áll a puszta éjben,
Hívő magyarnak élő látomány:
Szúrós szemével - kard a jobbkezében.
Nyugodtan kémlel sorsunk távolán.
S megszólal. Hangja mint a gordonka zendül
S mint tenger árja távolból ha zúg:
"Holt népek sorsát vesd ki a szivedbül,
Minden lemondás gyáva és hazug.
Sorsod homálya most még rádsivárlik;
Várj tavaszig vagy nyárig... szüretig...
Akard: és lesz még jobb magyar világ itt,
Akard, és itt még csoda születik!
Akard és úgy lesz: minden a tiéd itt,
Tiéd az ország és a hatalom..."
S az éjben, mintha erdőn zúgna végig
És milljó szívből eskü szállna égig,
Fölzeng a szent szó: akarom!...

(1868)

Nagy méret

Nagy méret

Magyar vasútnak szegény vonatján
Utaztam május szép vasárnapján;
Susogó, zengő erdőből jövet
Virágot hoztam, dalt, fényt, örömet.

Kakukkfűillat, csattogó madárdal…
Nótázó kedvem alig bírt magával;
Repült a vonat, mint könnyű lehelet:
Vidáman vitte vidám kedvemet.

És nyílt az ajtó – s rám borult az ősz:
Koldulva jött egy béna, csonka hős…
Irgalmat koldult, egy kis kenyeret,
S elvitte menten minden kedvemet.

Dal nélkül, szárnyszegetten ültem,
Nagy magyar gyásztól terhesülten;
Vánszorgón, sírva döcögött a vonat:
Nem bírta, szegény, a bánatomat…

(1922)

Nagy méret

Nagy méret

Magyarország katonái,
Tudtok-e még talpra állni?
Tudnotok kell: űz az átok,
Tudnotok kell: nincs hazátok,
Most riadjon harsonátok:
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Lenni kell most, vagy nem lenni,
Vár a minden vagy a semmi;
Itt vijjog a végzet rajtunk,
Azt kérdezi, van-e kardunk,
Élünk-e még vagy meghaltunk;
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Sikoltoz a Tátra alja,
Szívembe csap Erdély jajja…
Én rab hazám, rab testvérem,
Megváltlak én, ha kell, véren,
Isten engem úgy segéljen!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

Másokért már hullt a vérünk,
Most már végre észre térünk:
Magunk írjuk magunk sorsát,
Egy a föld itt s egy az ország. -
Ezeréves Magyarország!
Most nem másért, most magunkért,
Ős földünkért, ős fajunkért
Fegyverre, magyarok!

 

 

Nagy méret / Forrás

Sok rabló járt itt, mind bitang volt,
Ki akkor nem sírt, még bitangabb;
Visszhangja még sincs már szivemben
Panaszló, síró régi hangnak.

Most harangkötelet kezembe
És száz harangot száz toronyba,
Hogy nagy-keserves bánatunkat
Egész világra zúgja-bongja!

Én elfáradtam már a gyászban
És elfogyott a bölcsességem;
Búm ne rohadjon csúf mocsárba',
Inkább villámos lánggal égjen.

Most harangkötelet kezembe,
Most hadd kongassak vészharangot:
Az összeroncsolt magyar égből
Már nem repülnek sült galambok.

A víz a partot egyre mossa,
Körös-körül már ég az erdő –
Jaj, elfogy itt a magyar élet,
Nem telik bele száz esztendő…

Vagy megmentjük most ezt az erdőt,
És megvédjük most ezt a partot,
Vagy… ó, jaj, én nem is tudom már –
Hát mit mondjak még? – mit akartok?…

(1930)

Nagy méret / Forrás

Nekünk Mohács kell? – az hát, íme, itt van,
Mi átkos sorsunk Mohácsnál mohácsabb;
Verd melled, ki itt élsz, holtodiglan,
S kérdezd, bűnünkre van-e még bocsánat.
Volt ezer évünk, oly szép, oly csodás,
És meggyaláztuk gyáván és bután –
Nekünk Mohács kell? – itt van hát Mohács,
De, Uramisten! – mi lesz ezután?

Felelj, te ég s föld, felelj, menny s pokol!
Szabad-e itt még új reményre lengni?
Mert bennem már csak kétség bujdokol,
Hogy a magyarnak nincs már hova lenni;
Futnék, s úgy érzem, rám kövült az átok,
Kiáltanék, s csak állok hangtalan;
Amerre nézek, sírgödörbe látok,
S már jajszóm sincs, csak – szégyellem magam.

És ez a szégyen – óh, szemem, szivem! –,
Ez sújtva dermeszt és hajszolva éget;
Ilyet nem érzett itt még senki sem,
Ettõl meghervad ég, föld, minden élet.
Bú, kín és kétség mind velem mulékony –
E szégyen, óh, ez élni fog tovább:
Keresztülsír majd késő ivadékon,
S égőre festi sápadt homlokát!

Mert ami itt van, új a nap alatt,
Isten-döbbentő látomány az éjben:
Egy csonka ország duhaj táncra kap,
S tivornyát ül a rémes kriptamélyben;
Egy nemzet lelke őrjöngésbe kábul:
Nincs bűnbánatja, nincs többé szemérme –
S nekem látnom kell, sorsa magasábul
Meggyalázottan hogy zuhan a mélybe…

Dús palotákban úr az idegenség,
Becsület jajján becstelen mulat;
A magyar gyászban nincs már semmi fenség,
Csak hervadó hit, dermedt öntudat;
Enyészet leng itt halmon, rónaságon –
Óh, itt már meddő minden álmodás…
Kalapom némán bús szememre vágom,
Ezen a földön nincs már, csak Mohács…

– Van bűn, mit Isten századokra büntet,
Van bú, mely már csak befelé zokog,
Vád, melytől némán lehajtjuk fejünket,
S bolyongunk holtig, mint az átkozott…
Szeretném mindet keseregve zengni,
De foszlott húrú lelkem daltalan –
Óh, énnekem már nincs itt hova lenni,
Már jajszóm sincs, csak – szégyellem magam…

(1919)

A képek forrása

Hadd meneküljek enmagam elül!
Óh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot!
Szörnyű teherként a lelkemre ül
És gyászba vonja az egész világot;
És hogy valóra válhat csakugyan:
E gondolattól szívem holtra dermed –
Óh, hitet, hitet, hitet adj, Uram,
Hogy, álmodván is, tudjak bízni benned…
– Hallgasd meg álmom, s adj, Uram, kegyelmet!

A rónaságon hűs szél csavarog,
Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem találhat;
A Tisza árján csobbanó habok
Gyászt zsonganak az alvó hun királynak.
A szeri emlék immár puszta rom,
Kőomladékát bús avar takarja –
Ott bujdokol, még élő fájdalom,
Egy meghalt ország utolsó magyarja.

Bolyong magában, átkos egyedül,
Mint züllött vad, mely idegenbe tévedt;
Milljók keserve mind szivére gyűl,
Vak éj borul rá, s hajnalt nem remélhet.
A mindenségbül letört egy darab,
Egy nemzet sorsa lebukott az égbül –
Amerre néz, a puszta ég alatt
Iszonyú rémek kelnek a sötétbül.

Nagy temető a messze rónaság,
Lidérctűzként leng lelke búja rajta;
A gyászos csönd, a zordon némaság
Lesújtja – mégis egyre űzi-hajtja.
Leroskad végül. Gyötrő lázra gyúl,
És látományok tolulnak eléje –
Panaszol halkan, fölsír szilajul,
Haldokló búval zokogván az éjbe…

– Hahó! Kik vagytok? Árnyak, erre, erre!
Hová rohantok? Mért nincs hangotok?
Mi lég ez itt, hogy elhal a hang benne?
Mi föld ez itt, hogy szíve nem dobog?
A magyar szóra mért süket a lég?
A rónaságrul hova lett az illat?
Távolból mintha dalszót hallanék –
Hajh, többé mért nem a mi dalainkat?

Eget és földet új hang nyilall át:
Idegen népek győztes üvöltése;
Ledöntötték a Kárpátok falát:
Vad árba fúlt az Árpádok vetése…
Élet ha zsong itt, nekünk az – halál,
Hantdübörgéstül vonaglik a lelkem,
Haldokló vágyam messze múltra száll,
Hogy annak fényén enyhülésre leljen.

Altassatok el, ősi szent regék!…
Ím, paripáknak dobogását hallom,
És látom daliák büszke seregét,
Hogy száguld végig messze síkon, halmon;
Lovát pányvázza íjas Napkelet
Szűz erdők, rétek harmatos füvére –
Nyugat földjében itt vert gyökeret,
– Hajh réges-régen, másfél ezer éve…

Ekék villognak párás hantokon,
Nő a magyar vér, fölvirul az élet:
Sok évszáz kél a munkált nyomdokon,
S már ezer évrül zeng a szárnyas ének;
Ezt harsogja a Duna–Tisza árja –
Egy nemzet él itt, boldog, hős, szabad,
És szent a földje – magyarok hazája!…

– Óh, hazug álom, csalfa látomány!
Nem, nem igaz már itt e földön semmi!
Káprázat leng a múltak fátyolán,
És most se hagy még végképp megpihenni.
Nem, nem igaz, hogy dicső volt e föld.
Mint bennem zsongó emlékek regélik –
Nép, kit a sors ily könnyen összetört,
Nem élhetett itt másfél ezer évig!

Késő káprázat, ne kínozz tovább!
Ne regélj immár elhunyt dicsőségrül!
Vagy tégy, te Isten, még egyszer csodát:
Támaszd föl népem a sír sötétjébül!
…Hallom, mit mondasz. Zord itéleted
Száz hanggal zúg, mint viharban az erdő,
S haló szivembe átokként mered
A bűnös múltba elsüllyedt jövendő…

Mért kellett buknunk: bennem sír a vád,
Lelkembe zúg a borzasztó itélet:
Mert nem tudtuk szeretni a hazát
S minden, mi szent volt, csúfos üzletté lett;
Rút önzésbe fúlt minden akarat,
Önámításban elernyedten éltünk,
Vérünk megromlott, erőnk elapadt,
Semmit sem szerzénk, s mindent elfecséltünk.

Eszményre lelkünk vak lett és süket,
A honszeretet cégér, puszta szó csak:
Hajh, megfogyott a magyar becsület,
Mint rónánkon a büszke, tiszta kócsag…
Egymásba omlott múlt, jövő, jelen,
Így olvadt egybe: örökös halálba…
Új nemzet kél a régi téreken,
És csontjainkat szanaszét dobálja!

Tovább virul majd róna, völgy, halom,
Lesz selymes füve, aranyos kalásza;
De víg dalszóval, derűs hajnalon,
Új, idegen nép gyűl majd aratásra;
Bús télre megjő mindig új tavasz,
Megifjul erdő, madárdal az ágon –
Az idők árja – marad ugyanaz,
Csak magyar nem lesz többé a világon!

A mindenségben én vagyok magam…
Végső sugára leáldozott napnak…
Elröppenek már én is nyomtalan,
Szép rónaságom, immár idehagylak;
Tied a szívem végső dobbanása –
Hívnak… Megyek már… Födj be, bús avar!
Az én múlásom nemzet elmúlása –
Világ, ne tapsolj – nincs többé magyar…

–   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –

…S ott fekszik – látom! – némán, mereven,
Fáradt fejét a puszta romra hajtva;
Hűlt szívéből a bús honszerelem
Átleng a rónán utolsót sóhajtva;
Égen és földön komor, tompa gyász van,
Sötét a táj, mint óriás ravatal –
Nincs haza többé, nincs többé hazátlan –
Kiszenvedett az utolsó magyar…

Hadd meneküljek enmagam elül!
Óh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot!
Jön átkos szörnyként, a lelkemre ül,
És gyászba vonja az egész világot;
És hogy valóra válhat csakugyan:
E gondolattól szívem holtra dermed –
Óh, hitet, hitet, hitet adj, Uram.
Hogy bízni tudjak minmagunkba' s benned!

(1910)

 

Hogy igazságunk gyávaságba fúlt
S Isten, utálva bűneinket,
Levette rólunk jobb kezét:
Az Ipoly hídra állt az ördög
És kacagott és rám vigyorgott.

A túlsó parton a hegyormok
Oly szomorúan, oly szemrehányón,
Oly vádló némasággal álltak:
Szívemből ekkor jajra csordult
A szégyen és a bánat. -
És sírni, sírni, sírni kezdtem,
Ahogy nem sírt tán senki még, -
Nagy, meddő búval úgy sirattalak,
Szép szülőföldem, Felvidék!

És néztem dél felé,
És fölzokogtam: Délvidék…
És mentem napkelet felé:
A Királyhágón állt az ördög,
És kacagott és rámvigyorgott,
S jaj! kard se villant, ágyuszó sem dörgött,
Meghunyászkodtak a hegyormok
És szétterült a szennyes ár…
Én Istenem, én Istenem,
Akkor halálos porba vertél, -
S én már csak hörgőn mondtam akkor: Erdély…

 

Nagy méret

Elfecséltem minden vérem,
Elárultam rab testvérem;
Sírba vittem jó anyámat,
Magam voltam sírásója –
Vagyok mostan meddő bánat,
Minden népek utolsója…
Csodaváró nagy tűrésben
Magam csaló bölcsességben
Vagyok senki, kit mindenki,
Minden kutya bátran támad
– Én Istenem, ne engedd, hogy
Megutáljam a fajtámat…

 

Nagy méret

Magyar népem kedves akácfája…
Álmodozva heverek alája;
A virága: fehér gyönyörűség,
A gyökere: földhöz való hűség.

Őserdeink büszke ezer éve,
Ne nézz szánón ez új jövevényre,
Kit egy császár idegen hatalma
Ültetett az ősmagyar talajba.

Tisza táján hogyha jövevény is,
Szívre, szemre a mienk ő mégis;
Magyar érték: szívós törzse, ága,
Mézet termő, illatos virága.

Mély gyökérrel mi földünkbe nőve,
Magyar lélek áradoz belőle;
Magyar földnek szép jövevényfája –
Hogyne néznék szeretettel rája!

Én magam is… az én nemzetségem
Jövevényfa lehetett itt régen…
Ami rég volt, nem is igaz már az –
Vérem, szívem – régen magyar már az!

Jó akácfám, virulj csak, virágozz!
Más ég alá sose is kivánkozz!
Boldog másutt úgyse lennél többé –
Magyar fa vagy, az is léssz örökké…

 

Rosszkor születtem, szürke korban,
Hol tűnt harcoktól fáradt még a nép,
S erejét újabb, szebb időkre
Újjáteremteni nem tudhatta még;
– Odakint sáros, bús november:
Szomorú égbolt, nyirkos, puszta föld –
Múlton, jövendőn csügg a lélek,
Belőlük szíva álmodó gyönyört.

Születtem volna ősmagyarnak,
Ki itt száguldott szűz rónákon át,
S csatákon kürtök zengzetére
Engedte táncra kardját és lovát!…
Szívében új föld képe ringott,
S ezernyi színben pompázott a hit,
S csillagsugárnál szövögette
Nagy jövendőknek büszke álmait!…

Vagy születtem vón' szebb jövőben
– Egy századév és megjön az a kor: –
Mikor majd hangos dalba árad,
Mi bennem most még halkan zakatol;
Mikor majd földi isteneknek
Halálát zengik zúgó harsonák,
S ropogva törnek száz darabra
Mihaszna trónok, cifra koronák!…

Nagy méret / A kép forrása

Nagy méret

Szobor a rónán. Napkelet szülötte,
Népek nagy árján sodródott e tájra;
Sok villámló vész zúgott már fölötte,
Megbarnult arcán bús sors patinája;
Öldösték százszor, mégis most is él,
Még benne zsong a sűrű ősi vér,
Meglankad olykor, olykor fölhevül, —
Áll jóban-rosszban rendületlenül.

Jó somfabotját balmarokra fogja,
Jobb könyökével úgy fészkel föléje;
Nyugodtan nézdel kéklő távolokba,
Állát lehajtva kérges tenyerébe;
Viharnak, napnak bátran szembenéz,
Szeme pilláján nincs egy rebbenés;
Kevésszavú, de sohse tétova,
Szobor a rónán, — úr és katona.

Nyíló mezőkön, szótlanul merengve,
Nagy Ázsiában ilyen szobrok állnak;
Csak ő szakadt el örök idegenbe,
Száműzöttjéül ősi szép fajának;
Megárvult lelke olyan hallgatag.
Mint hegyről síkra csendesült patak,
Viharból halkult sejtelmes ború, —
Szobor a rónán, — szép és szomorú...

Nagy méret

Fölgyúlt a gyász, mint lávás keservek,
Bús gerjedelmek égő soka;
Fölgyúlt, s kitört, mint lelket dacra ajzó,
Nagy döbbenettel egekig viharzó
Siralmas jajszó: nem, nem, soha!

Hallotta holló, meg is tanulta;
Agyára gyúlt a szó mámora:
Verdesve szárnyát, meg ki-kibontva,
Csak fölkiáltott, százszor naponta,
Mindegyre mondta: nem, nem, soha!

Hallgatta a hollót a gazda, a háznép
- Friss volt a gyász még s nem tétova;
Szokásból aztán, kapatva kedvét,
Mulattak rajta, meg is nevették,
Ha szóra mordult: nem, nem, soha!

- Vonulnak, szállnak sugarak, árnyak,
Szegény madárnak egy a sora:
Rabketrecében ott ül a holló,
Tört szárnyra, szívre hozzánk hasonló,
S mormolja váltig: nem, nem, soha!

Gazdája lelkét mély gyász belengi:
„Jaj, itt már lenni nincsen hova!
Még tíz esztendő, tán húsz esztendő -
Halálba pusztul a magyar jövendő..."
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!"

„Vén holló, jós vagy? - lásd így szeretlek;
Vidám a kedved, vén vagy noha;
Tréfás szavadra lehet nevetnem,
A magam búját lehet megvetnem,
De elfelednem - nem, nem, soha...

Papolj csak, vén jós, s ha tudsz, deríts meg,
Ó, részegíts meg, remény bora!
Magyar jövendő... ó, hátha mégis...
Lesz tán még szőlő, lesz lágy kenyér is..."
Megzokkan a holló: „Nem, nem, soha!"

„Nem-nem-soházó oktondi állat!
Kuvikmadár vagy? - hess, ostoba!
Ha csúfot űzöl reményből, gyászból,
Kitagadlak innen - pusztulj a háztól!"
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!"

- Idő, hajh, múlik, év röppen évre,
Holló fejére aggság kora;
Szegény vén holló, halál betegje,
Gubbasztva ül már, fejét leszegve,
És már csak hörgi: nem, nem, soha...

Meghalt a holló, el is temették,
Rohasztja testét rabföld pora;
Meghalt a jajszó - bút dacra ajzón,
Magyar keservet világra viharzón
Nem jajdul többé, nem, nem, soha...

Nagy méret

Nagy méret

Szabadság, szerelem:
Életed, halálod;
A lelked betölti
Az egész világot.

Ifjú szív ha dobban,
Csalogány ha zendül:
Te vagy az, te dalolsz
Édes szerelemrül.

Férfiszív ha lángol,
Sas ha szárnyra támad:
Te vagy az - hőse te
A szent szabadságnak!

Csodás az életed,
Csodás a halálod -
Kétszer vívtad ki a
Halhatatlanságot...

Nagy méret

Öltvén magadra durva szőrcsuhát,
Indultál tenni sok-sok hős csudát,
S mert sorsod lett, hogy sose lelj nyugalmat,
Elküldött Isten közibénk - magyarnak.

Kapisztrán János, lelkes bús barát,
Ki dicsőségünk büszke sugarát
Nagy Hunyadinknak rontó kardja élén
Lángoltad egykor Belgrád szirtfalára:
Ha látod most, hogy ásott sírja szélén,
Jobb sorsot már tán Istentől se várva,
E bűnös hitvány, gyönge nemzedék
A múlt kincsét mily gyáván elfecsérli:
Hiszed-e, hogy nincs minden veszve még?
Mondd, harcok hőse, tudsz-e még remélni?

Ha jó magyar vagy, harsogjon szavad,
Égessen, mint a tüzes áradat,
Ezer év lelke zúgjon most belőled,
Korbács a korcsnak, hit a csüggedőnek,
Haragban égve, szégyentől pirulva,
Krisztus keresztjét tartsd magasra újra,
És mint a kardot megforgatva, fennen
A sok lator közt úgy sújts szét vele,
Hogy tapsoljon rá Isten fönt a mennyben,
És minden gazság pusztuljon bele!

Először ránk sújts, romlott magyarokra,
Kik pártoskodva, önmagunkba rogyva,
Egymás közt pörlünk gonoszul s bután,
Óh, lelkesíts meg!... Akkor azután,
Mint csillagfény a tévelygőt az éjben,
Vezess bennünket Jézus szent nevében!

Seregek élén csuda látomány,
Magasra tartott kereszttel kezedben:
Idézlek most e szent emlékezetben,
Segíts bennünket sorsunk bús során!
Zúgd eszméletre, hős pap, a magyart,
Hogy megváltás csak egy van itt: a kard!
Ha ez kiröppen rejtő hüvelyébül,
E széttört ország újra egybeépül!

Én népem, hajrá! - sok Belgrád van itt,
Határainkon tenger a pogány;
Hallod Kapisztránt? - biztat, hív, tanít,
Hogy megdöbbenj a nemlét iszonyán!
Hív észak és dél, nyugat és kelet,
Óh! mindenünnen jaj sikolt az égre,
Most minden jajszó bosszúvágyban égve
Hevítse harcra honszerelmedet!

- Kapisztrán János, lelkes vén barát!
Nagy hivatást mért néped sorsa rád:
Új Szent Lászlóként járj a harci élen!
Bús néped lelkét lángolásra szítsad,
Egész világnak harsogón tanítsad:
Lesz Magyarország - Isten úgy segéljen!

Nagy méret

A bálteremnek lágymeleg zenéje
Kiszűrődik az ablakon az éjbe;
Ott bent, a fényes, hangos bálteremben
Arcot rózsássá jókedv pírja fest
S míg bennem sápadt rémek árnya rebben,
Új táncot jár a boldog Budapest.

És tombol a tánc és angol módra lejtik,
A sok magyar gyászt boldogan felejtik;
Elernyedt lelkű ifja karján
Nem "honleány" a fiatal lány,
Csak vágyra nyíló hervatag virág, -
Sugárzó vágyak édes melegén
Hitvánnyá vedlik a magyar legény
És mit neki a bús magyar világ!

Itt kint az éjben téli szél süvölt,
Sirály sikongat, farkashang üvölt,
Itt kint az éjben
Ablakot rázva,
Jajszót szaporázva
Egy vádló kérdés sír a szélben:
Mi van Erdélyben?
Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok, Erdélyben mi van?

Itt kint az éjben
Keletről szálló sóhaj sír a szélben:
Valaki - hallod? - fölsikolt,
Mondd, nem tudod, ki volt?
Halld: férfihörgés, - haldokló hörög,
Halld: ostor pattog, rabbilincs csörög, -
Ez gyermeksírás, - ez most női hang, -
Hogy kéjeleg s jaj, - hallod? - hogy hörög
Az átkozott bitang!!

Hahó, legények, lányok,
Ti boldog cifra párok
S ti mulatók mindannyian:
Ti nem tudjátok még a nóta húsát,
Nem hallottátok, Erdélyben mi újság,
Nem kérditek, hogy Erdélyben mi van?

Táncoljatok hát, - csak táncoljatok!
Pokol parázsán égő talpatok
Idegen kedvű muzsikálás ütemre,
S mindenre, ami szent bánat nekem
És ott sikolt a végeken...

Táncoljatok csak, - hajrá, víg zsivaj!
Oly szép az élet s nincs itt semmi baj,-
Csak épp a magyar fájdalom
Árnyéka leng a függönyös falon
S minden szögletből kimered
Mint megsápasztó lelkiismeret
S minden lépésre sírva nyöszörög
A fényes parket rései között...

Csak táncolj, vígadj, csonka ország!
Óh boldogok, kik elfelejtik
Szegény hazájuk árva sorsát
És könnyű szívvel meg se sejtik:
Bál éjszakáján,
Sátán muzsikáján,
A nemzet lelkét hogy tapossák
Halálos kínnal meggyötörve
A rég megásott sírgödörbe...

A képek forrása

Nagy méret / Forrás

Itt állok újra Drégely ormán
Hol egykor Szondi vére hullt;
Körülem, bennem bús-mogorván 
Susog az emlék, sír a múlt; 
Az elhullt véren nincsen áldás, 
Szivemben sincs, csak fájdalom - 
A múlt, mint néma szemrehányás,
Borong az omló várfalon. 

Ott lenn is emlékek borongnak: 
A völgyön méla álmodás...
Zöldselymes réten az Ipolynak 
Halvány ezüstje tétováz;
Messzebrül, észak távolábul 
Sötéten kéklő bús hegyek - 
Elöl a Szityna orma bámul,
S ködfátyolával integet. 

Balról - csak széle látszik éppen - 
Egy kicsi város néz felém:
Egy domb mögé bújt szégyenében, 
De én pirulok szégyenén! 
Az a hely ott az Ipolyon túl 
A szülőföldem énnekem - 
Haragvó lelkem könnyre csordul: 
Óh mért hogy mégis idegen? 

Országhatárul lenn a völgyben 
Az Ipoly lomhán kanyarog: 
Két partján fásult, bús közönyben 
Pipálnak lomha magyarok;
Ha égne bennük Szondi vére, 
Nem jobban, csak mint bennem ég - 
Ejh, nem méltó már hős nevére 
E romlott, gyáva nemzedék! 

- Itt állok újra Drégely ormán, 
De nem bírom már itt tovább... 
Haragvó lelkem bús-mogorván 
Repül az ismert tájon át - 
El innen! - jobb, ha völgybe térek, 
Ott nincs a múltnak híre sem - 
Ott majd, én tiprott, árva féreg, 
Kisírom magam csendesen.

Nagy méret / Forrás

Hiszek a két-egy legfőbb jóban, 
Az Istenben s az Igazságban, 
És belekulcsolom e hitbe 
Honszerelmemnek szent hitét...

Hiszek a magyar hősregékben 
Egy ezredévnek erejében, 
Hiszem létünknek szent csodáit 
S titkon vezérlő csillagát;

Hiszem, hogy örökünk e föld itt, 
Hogy tündér volt a csodaszarvas, 
S Attila pásztorlelte kardja 
Valóban Isten kardja volt;

Hiszem Árpádnak hős csatáit, 
S hiszem, hogy halmon, rónaságon 
Egy-egy sejtelmes fuvalomban 
Az ősök lelke lengedez;

Hiszem, hogy szíve van e földnek, 
Megérzi búnkat, örömünket, 
S a mi szívünkkel egy ütemben 
Örökké magyarul dobog;

Hiszem az Istent fönt az égben, 
Tudom, hogy ő itt az Igazság, 
És ő az út, és ő az élet, - 
S a sírokon is nő virág...

Tudom, bár fáink dús virágát 
Dermeszti fagy, és szél zilálja: 
Azért gyümölcs is lesz a fán még, 
S mosolygón terhes lesz az ág;

Borongó ősszel messzeszállván 
Sok fecske nem jön vissza többé: 
De új fészkekben új tavasszal 
Azért vidám dal csicsereg;

S a zivataros kerek égen 
Bármily sötétlőn ül a felhő: 
Mögötte ott a tiszta kékség 
És lesz még áldó napmeleg...

Hiszek, hiszek a legfőbb jóban: 
Az Istenben... az Igazságban, 
És belekulcsolom e hitbe 
A diadallal ránksugárzó 
Boldogabb, büszkébb, szebb jövőt!

Arra tanítottak otthon, iskolában: 
Élt egyszer a magyar fényes nagy hazában... 
E hazának földjét foglalta el Árpád, 
Ezer évig font rá koszorút a Kárpát.

Hallgattam apámat; szomorúan mondta, 
Mint a töviságat a keresztre fonta. 
-Elmehetsz, kislányom, messze-messze földre, 
Nem akadsz mezőben ilyen hamvaszöldre.

Sehol ily acélos búzát nem aratnak, 
Nem termett még ember sehol ily szabadnak. 
Sehol ily ezüstben nem csillog a harmat, 
Sehol békességet ily hőn nem akarnak.

Mégis ver az isten! Magyar folyók habja 
Elvett földünk mossa, álnok szomszéd rabja.. 
Trianoni kereszt áll a hármas hegyen, 
Egykor sötét elmék, új Mementó legyen!

Kérdezhetik tőlem szülők és tanárok: 
Mit keresek én itt, vajjon mire várok? 
Mit keres a tavasz zordon, múló télben, 
Mit a halk harangszó kis faluban délben?

Hallgassátok fiút, ti is, kedves lányok, 
Hogy kicsi szívemmel én itt mit kívánok! 
Anya lesz majd egykor a hon ifjú lánya, 
Fiúból a nemzet vitéz katonája.

Álljon ez az emlék csendben.. én szomorún 
Leteszem gyászfátylas kis virággkoszorúm... 
Várok, míg elmúlik a tengernyi bánat, 
Én leszek a Hit, míg nemzetünk feltámad!

Várom, míg a fiúk mennek s újra jönnek 
S végét vetik egykor a gyásznak és könnynek 
Hozzátok, mint hősök, győzelem virágát 
S letépem a gyásznak e szomorú ágát!

Koronánk emeljük - ha vége a gyásznak - 
Magasba, szent napján a feltámadásnak. 
És ez a szép kereszt virággal lesz tele. 
Nem Trianon-é lesz a szeretet jele.

 

Nagy méret

Most értsd a nagy szót: rendületlenül,
És zengd és zúgd, mint vihar orgonája,
S míg elszántságod izzóvá hevül,
Most végre tettel mondj áment reája!
Hiszékeny, jámbor gyermeklelkeden
Most mélabúd is szent haragra váljon:
E zordon szó most hitvallás legyen,
Hogy van helyed még ezen a világon!

Riaszd föl, szent szó, Erdély bérceit,
Verj visszhangot rá, csöndes ősi Fátra:
Még messze út a jósolt végzetig,
Ti csahos falkák bősz kopói, hátra!
A Kárpátoknak minden orma áll még,
És minket véd ott minden sziklaszál - 
Még ne ijesztgess, csalfa rémes árnyék,
Még ne kísértgess, nagyszerű halál!

- Most értsd a nagy szót, árva magyarom:
Halld, ezt zúgatják sűrű fejfaerdők;
Most ne mélázgass sápadt csillagon,
Most ércbe vésd a vérrel írt jövendőt!
Sírjukból most a holtak is kikelnek,
A sírgöröngy is megelevenül - 
Tört sóhajából százezer kebelnek
Ez egy szót hallod: rendületlenül!

Egy intő szótul függ most végzeted;
Légy most, mint sorsod, zordon és komoly;
Bús zengéséből meg kell érzened:
Ki most jókedvű, Istent káromol;
Most forrjon benned szenvedésid árja - 
S ki koncra éhen közeleg feléd,
Villámmal égesd sápadt homlokára
A gonoszoknak Káin-bélyegét!

Megvédvén vérrel ősid örökét,
Most állj ki érte igazsággal, ésszel;
Ha meg nem óvod minden kis rögét,
Halálos önvád bús tüzében égsz el!
Hályog van már az istenség szemén is,
Ha most se tudna áldón nézni rád - 
Oh, akkor bűn már itt lent az erény is,
Ki van rabolva az egész világ!

Isten vagy ember - mindegy már, ki volt,
Ki felgyújtotta ezt a bús világot;
Az életösztön harsányan sikolt:
Helyeden most kell sorsdöntőn megállnod!
Elbukni csúful?... hess el, őrület!...
Még hinni kell, hogy jobb jövőnk derül...
Múlt és jövendő, hit és becsület - 
Most mind ez egy szó: rendületlenül!

 

Nagy méret / YouTube változat

Nagy méret / Forrás

Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.

Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, - éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz -
S ha új tavasz lesz - újra visszajősz.

Könnyűszárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú, felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?

Itt őszre jár most, aztán jön a tél,
Verébhad itt majd koldulgatva él;
Lent, messze délen most van kikelet,
S ti nem lehettek hitvány verebek...

Könnyű szárnyúak, jó - csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat:
Koldus, kopott, de hű és - itt marad!

Zord télen, majd ha éhség kergeti,
Jut kenyeremből morzsa is neki,
Szelíden hívom: jöszte közelébb
Osztályos társam, szürke kis veréb!

Lásd, egy a sorsunk, ez köt engem is:
Hűség e földhöz zordon télben is,
S bár soh´se érjünk enyhébb sugarat,
- Szenvedve, sírva, ha így van megírva,
Élünk-halunk a magyar ég alatt!

 

 

Nagy méret

Magyarnak lenni nagy szent akarat,
mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva,
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva hősök honszerelmét.
Féltőn borulni minden magyar rögre
S hozzátapadni örökkön örökre...

Nagy méret

Anyám! Kegyelmed özvegyasszony,
És szűken van a kenyerünk;
Azért én, lássa, nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk;
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem Kegyelmed szülte őt -
Legyen testvér az Istenadta,
Ha ős törzsünkkel összenőtt;
De kikesergem a világba:
Jószívem hozzá mindhiába,
És velünk él bár egy kenyéren,
Nekem e Káin nem testvérem!

Anyám! E Káin csúf szokásból
Minden dolgomba belegázol;
Játékban, utcán, kint a páston,
E Káin sose fogja pártom;
A taligánkat sose húzza,
Mikor meg tolná, visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret,
Amit én gyűjtve összehordok,
Ő széjjelszórja s kinevet;
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja
S örül, ha folyni látja vérem, -
Nekem e Káin nem testvérem!

Anyám! Én Káint bepanaszlom...
Kegyelmed gyönge, beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő mért fütyül kint oly vidáman?
Ha házunk őneki is háza,
Idegenek közt mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám, - Káinnal mért vesződjünk?...

Nem vagyunk senki kapcarongya,
Én nem leszek Káin bolondja, -
Anyám! Nekem már forr a vérem:
Nekem e Káin rossz testvérem, -
Anyám, így élni nem öröm...
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon, -
Bevégzem vele nagy pöröm:
Anyám, - én Káint megölöm!

 

 

Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél…
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!

 

Magyarnak születtem. Bölcsőm puha fája,
Édesanyám keble azzá ringatott;
Érzés ez: hatalmas, mint a tenger árja,
S mint gyöngyöző vízcsöpp, oly tisztán ragyog.
Napfényben a vízcsöpp szivárványszínt játszik,
Éppúgy ez az érzés szívem rejtekén:
Lelkes büszkeségtől könnyhullató gyászig
Ezer változatját mind átérzem én.

Magyarnak születtem. Óh e kiváltságban
Arcomon az érzés büszkébbre pirul:
Nemzeti létünkben ami fénysugár van,
Mind lelkembe árad multak ormirul!
Fenséges küzdelmek szárnyaló csodái,
Dicsőséges hősök, véres viharok!
Rajtatok hevülni, titeket csodálni-
Van-e gyönyör ennél szentebb és nagyobb?

Magyarnak születtem. Keblembe hordom
Tünt századainknak fájó örökét:
Kedvembe' ha víg is, van valami zordon,
Mint sorsunkba' mindig valami sötét...
Tűnő reményeinket úgy siratjuk egyre,
Mint a megcsalt szív a hűtlen szeretőt,
S mintha jövendőnkön mindig gyász lebegne,
Melyet egy bús végzet titkos keze szőtt...

Magyarnak születtem. Szeretem e földet
Büszke szegénységben, bús gyönyörrel én;
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet,-
Nincs hivatás, szentebb, e föld kerekén!
Boldogabb nép sarja kicsinyelve szánhat,-
Ezt a csodás érzést hogy is értené!
Óh de honszerelmem gyűlöletre lázad,
Ha rút árulás tör idegen felé...

Magyarnak születtem. Gyűlölt ellenségem,
Aki köztünk él bár, mégsem él velünk;
Idegen bolygóként jár a magyar égen
S fennen vigad, míg mi némán szenvedünk;
Gúny neki érzésink tiszta szentegyháza,
Lelkén szennyes érdek, bűnös vágy hevül,
S féltett eszményinket gyáván meggyalázva
Él magyar kenyéren s ah! büntetlenül...

Magyarnak születtem. Áldom ezt a sorsot:
Dicsőség, szegénység égi végzetét;
De jött-mentnél jobban gyűlölöm a korcsot,
Aki megtagadja magyar nemzetét!
Honát pazarolva bolyong a világon,
Itthon léha gőg van szívén és szaván,-
Bús haragom üszkét a szemébe vágom:
Félre innen hitvány, ez az én hazám!

Magyarnak születtem. Szeretve, gyűlölve
Virrasztom a nemzet jogos álmait,
Érte buzdolok föl búra vagy örömre,
Érte gyúl szívemben a kétség s a hit;
Érte száll fohászom az Ég trónusához:
Adjon a magyarnak lelkes nagy erőt,
Hitvallása légyen: hűség a hazához
És szeresse bölcsen, férfitettel őt!

Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot népek Istene!
Honszerelmem lángját fölgyújtom előtted,
Ítéld meg: hiúság nem gyúl-e vele.
És ha van még árnyék ezen a szerelmen,
Óh világosítsd meg vágyó lelkemet:
Taníts meg, és Uram, milyennek kell lennem,
Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek!