Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

Trianon bejegyzései

Hogy igazságunk gyávaságba fúlt
S Isten, utálva bűneinket,
Levette rólunk jobb kezét:
Az Ipoly hídra állt az ördög
És kacagott és rám vigyorgott.

A túlsó parton a hegyormok
Oly szomorúan, oly szemrehányón,
Oly vádló némasággal álltak:
Szívemből ekkor jajra csordult
A szégyen és a bánat. -
És sírni, sírni, sírni kezdtem,
Ahogy nem sírt tán senki még, -
Nagy, meddő búval úgy sirattalak,
Szép szülőföldem, Felvidék!

És néztem dél felé,
És fölzokogtam: Délvidék…
És mentem napkelet felé:
A Királyhágón állt az ördög,
És kacagott és rámvigyorgott,
S jaj! kard se villant, ágyuszó sem dörgött,
Meghunyászkodtak a hegyormok
És szétterült a szennyes ár…
Én Istenem, én Istenem,
Akkor halálos porba vertél, -
S én már csak hörgőn mondtam akkor: Erdély…

 

Fölgyúlt a gyász, mint lávás keservek,
Bús gerjedelmek égő soka;
Fölgyúlt, s kitört, mint lelket dacra ajzó,
Nagy döbbenettel egekig viharzó
Siralmas jajszó: nem, nem, soha!

Hallotta holló, meg is tanulta;
Agyára gyúlt a szó mámora:
Verdesve szárnyát, meg ki-kibontva,
Csak fölkiáltott, százszor naponta,
Mindegyre mondta: nem, nem, soha!

Hallgatta a hollót a gazda, a háznép
- Friss volt a gyász még s nem tétova;
Szokásból aztán, kapatva kedvét,
Mulattak rajta, meg is nevették,
Ha szóra mordult: nem, nem, soha!

- Vonulnak, szállnak sugarak, árnyak,
Szegény madárnak egy a sora:
Rabketrecében ott ül a holló,
Tört szárnyra, szívre hozzánk hasonló,
S mormolja váltig: nem, nem, soha!

Gazdája lelkét mély gyász belengi:
„Jaj, itt már lenni nincsen hova!
Még tíz esztendő, tán húsz esztendő -
Halálba pusztul a magyar jövendő..."
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!"

„Vén holló, jós vagy? - lásd így szeretlek;
Vidám a kedved, vén vagy noha;
Tréfás szavadra lehet nevetnem,
A magam búját lehet megvetnem,
De elfelednem - nem, nem, soha...

Papolj csak, vén jós, s ha tudsz, deríts meg,
Ó, részegíts meg, remény bora!
Magyar jövendő... ó, hátha mégis...
Lesz tán még szőlő, lesz lágy kenyér is..."
Megzokkan a holló: „Nem, nem, soha!"

„Nem-nem-soházó oktondi állat!
Kuvikmadár vagy? - hess, ostoba!
Ha csúfot űzöl reményből, gyászból,
Kitagadlak innen - pusztulj a háztól!"
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!"

- Idő, hajh, múlik, év röppen évre,
Holló fejére aggság kora;
Szegény vén holló, halál betegje,
Gubbasztva ül már, fejét leszegve,
És már csak hörgi: nem, nem, soha...

Meghalt a holló, el is temették,
Rohasztja testét rabföld pora;
Meghalt a jajszó - bút dacra ajzón,
Magyar keservet világra viharzón
Nem jajdul többé, nem, nem, soha...

Nagy méret

Extra nagy méret

Az ezeréves államiságunk elején Szent István királyunk ünnepélyes cselekedetével hazánkat a Boldogasszony oltalmába ajánlotta. A magyar nemzet felemelkedésének záloga az ősi magyar Mária-tisztelet. A magyarság hagyományos Mária-tisztelete és a Szűz Anyával kötött szövetség alapján Szent László király elrendelte, hogy Szűz Máriát Magyarország Pátronája címmel illessük, és országunkat Regnum Marianumnak, a világmagyarság által jól ismert Mária országának nevezzük. Ennek a szövetségnek az erejében bíztak uralkodóink hadvezé- reink és bízott Hunyadi János, aki Rózsafüzérrel kardja markolatán indult győzelmes csatáiba. Mátyás király Budán a Boldogasszonynak ajánlotta magát és nemzetét. A magyar nemzet évszázadokon keresztül a sok-sok elnyomás majd az azt követő szabadulás reményében Boldogasszonynak ajánlotta fel magát.

Az egy és oszthatatlan magyar nemzet  és a Magyar Szent Korona Országainak népei egy gonosz ördögi terv során a trianoni diktátum következtében 1920 június 4-én 16 óra 30 perckor darabokra hasíttattak.

Extra nagy méret

Sokak által hitt és hangoztatott vélemény volt a két háború között és a párizsi 47-es diktátum után is, hogy az 1920. évi trianoni és az 1947. évi párizsi diktátum az eldöntő nagyhatalmak felkészületlenségéből és tudat- lanságából adódott. Azaz olyanról döntöttek, amelyről nem rendelkeztek átfogó ismeretekkel, és így a döntéseik következményeit fel sem tudták mérni. Ez azonban csak egy jóhiszemű gondolkodásra utal. A nagyhatalmak mindkét diktátum összeállítása esetén nagyon is jól tudták, hogy mit tesznek, s azt is jól tudták, hogy gonosz döntéseiknek, milyen tragikus következményei lesznek a magyar nemzet számára. A II. világháború utáni nagyhatalmak különböző terveket dolgoztak ki Európa és hazánk további sorsáról és határairól.  A magyar határok figyelembevételével az amerikaiak és a britek bizonyos etnikai igazságosságra törekedtek. A szovjet terv a trianoni határok helyreállítását szorgalmazta. Ezt a véleményüket Magyarország háborús szerepével indo- kolták, mivel 1941-től magyar csapatok is harcoltak a keleti fronton.

Nagy méret

Az amerikai béketerv célja a nyugati típusú demokrácia magyarországi meggyökereztetése volt. Ennek érdekében radikális, földreformot, és egy új uralkodó politikai irányzatot képzeltek el. A nemzeti-nemzetiségi ellentétek szempontjából a nyelvhatárok és a politikai határok ésszerűségét tekintették célszerűnek, és úgy gondolták, hogy Magyarország trianoni határait északon, észak- keleten, keleten és délen célszerű megváltoztatni Magyarország javára. Felmerült az a javaslat is, hogy a Románián belüli Székelyföld autonómiája helyett egy független Erdély mint önálló állam valósuljon meg. Nagy-Britannia álláspontja az amerikai tervhez hasonló volt. Ők is első szempontként Magyarország demokratizálását támogatták. A szlovák-magyar határszakaszra vonatkozó javaslatuk az 1938. évi I. bécsi döntés nyomvonalának felelt meg.  Megnyugtató rendezésnek tekintették Erdély önálló politikai egységként való megjelenését. Magyarország számára a legkedvezőtlenebb és egyben legtragikusabb változat a szovjet diktátum volt. Sztálin, - korábbi nevén Ioszeb Dzsugasvili -  a majdani megszálló szovjet Vörös Hadsereg által ellenőrzött területek ún. szovjetizálását határozta meg és tűzte ki végleges célul. Magyarország és Lengyelország  kivételével minden átmenet nélkül vazallus kommunista rezsimeket tervezett hatalomra juttatni. Tervei szerint Magyarország szov- jetizálása sokkal hosszabb folyamat és az átmenet akár 10-15 év is lehet. Erre a magyarázat egy korabeli titkos beszélgetésben keresendő. A diktátor, a világ egyik legnagyobb tömeggyilkosa azt nyilatkozta, hogy  „az  egész térségben két nemzet van amelyik megérdemli a nemzet nevet. A lengyel és a magyar nemzet. Azért mert ez a két nép amelynek a legszámosabb, legjelentékenyebb arisztokráciája és nemessége volt ezek a nemesi nemzetek függetlenségi vágyukat az egész népnek átadták. Hát ezért akarom én ennek a két nemzetnek a gerincét összetörni.”

Közép- és Délkelet-Európában a II. világháború vége felé, 1944 őszére teljesen megváltozott a katonai helyzet. 1944 októberében a britek Churchill irányításával Magyar- országot ún. keleti  szovjet érdekszférának ismerték el. Az Amerikai Egyesült Államok is megváltoztatta erre az időpontra a tervét és Roosevelt vezetésével már csak a szabad választásokhoz ragaszkodott és a választások eredménye szerint, a lakosság választási szándékát kifejező politikai rendszer létesítését támogatta. Ennek a közös döntésnek lett az eredménye az elfogadott 1945. február 11-i  jaltai nyilatkozat.  Ez a nagyhatalmi döntés amely Magyarország  - a Magyar Királyság – szovjet megszállásához és leigázásához vezetett fél évszázadra meghatározta a magyar nemzet sorsát.  Más Magyar- országnál szerencsésebb országokat nem ért olyan tragédia mint hazánkat. Az első csapás a háború elvesztése, a második csapás a tömeges népirtás, nemzetirtás míg a harmadik nagy csapás az ország bolsevizálódása lett.

A Magyarországra Párizsban 1947. február 10-én rákényszerített 1947. évi XVIII. törvény a „második Trianon” újabb tragikus állapotokat teremtett a magyar nemzet részére. A diktátum minden pontja nyomatékot adott a magyar nemzet megalázásának, és Magyarország megsemmisítésének. Egy békeszerződés ha az valóban szerződés az egyenlő rangú felek kölcsönös jogait és kötelezettségeit tartalmazza. A második Trianon Magyarországnak többségében csak kötelezettségeket írt elő.

„Magyarország kötelezi magát, hogy elfogad minden olyan megállapodást.., Magyarország kötelezettséget vállal.., Magyarország kötelezi magát, hogy elismeri.., Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz.., Magyarország nem tarthat meg..,  Magyarország nem szerezhet.., Magyarország lemond mindennemű..,  A magyar kormány megfelelő intéz- kedéseket hoz.., A magyar kormány elismeri…”

Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen.
Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.
Kígyók a kebleden, szitok a neveden,
Tovább nem engedem, tovább nem engedem!

Azért mert hont adtál, mindenkit fogadtál,
Zsoldosok, kufárok, tolvajok kezére jutottál.
Hittél a Nyugatnak, s mindenkor becsaptak,
Elvennék múltadat, ásnák a sírodat.

Táltosok repülnek át az éjen,
S kitűzik az ökörkoponyát,
Sebeinket begyógyítják szépen,
S megvédik majd Árpád otthonát.

De addig szüntelen légy résen nemzetem:
Nézd a sok csillagot, ’48, '56 ott ragyog.
Értsd meg a lényegét: fogjuk egymás kezét!
Fogjuk egymás kezét, ahogyan soha még!

Tartsd magad, nemzetem, tipornak rendesen.
Ellopnak, eladnak, zsarolnak, pusztítnak végtelen.
Kígyók a kebleden, szitok a neveden,
Tovább nem engedem, tovább nem engedem!

 

 

Kik itt élünk még, s magyarok vagyunk, 
Testvér, ne titkold: szégyelljük magunk. 

Ki itt magyar még, gyászban mind rokon: 
Gyalázat ég itt minden homlokon. 

Mi, vérző csonk s végzet egyaránt, 
Jaj, nem tudunk már semmit magyarán! 

Bujdoss vadonban, erdők rejtekén: 
Csak gyászmagyar vagy, testvérem szegény! 

Fejed lehajtva járjad bús utad, 
Ne nézz tükörbe, – förtelmet mutat. 

Megcsúfolt koldus, nincs orrod, füled, 
Lefoszlott rólad minden becsület.... 

Szegény testvérem, én is így vagyok, 
Jaj! Így vagyunk mind árva magyarok! 

Világra hangzik  koldusénekünk, 
S egymásra is csak sírva nézhetünk. 

Kik itt élünk még s magyarok vagyunk, 
Bús gyászmagyarkák – kezet foghatunk...

1920.

Amikor én születtem
E csonka ország gyermekének,
Már szomorú volt itt az élet;
Csak nőttem, növekedtem
A nyomorúság kenyerén
S ez nem tejben, csak könnyben ázott, -
Apám ki tudja hol csatázott,
Anyám meg egyre sírt, szegény…
Tavasz jött, húsvét, tél s Karácsony,
Számunkra gond a gond után:
Karácsonykor nem volt kalácsom,
Húsvétkor nem volt új ruhám….
Amikor én születtem,
Gyermeknek lenni haj! nem volt öröm;
Úgy nőttem, növekedtem,
Mint árva fűszál porladó kövön…
Most már eszmélek, ó, most már megértem
Én nemzetemnek árva sorsát,
Tudom, mért volt oly bús a gyermekségem:
Azért, mert nincsen Magyarország!
A múltat már nem kérem számon,
Hogy búban nőttem, azt se bánom,-
De a jövendőt nem adom!
A süket lelkek még nem hallják,
Én hallom már az Isten hangját:
Én népem, segíts magadon!
Ős földünkön most úr a gazság
De él az Isten és van igazság,
És az igazság: hatalom, -
Már jövendőkben forr a vérem:
Most nincs hazám, de - úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!

 

Nagy méret

Szép ünnepet, feltámadást! - így búcsúzott egy kedves barát Nagypéntek este.

Én inkább így mondom: FELTÁMADÁST, aztán új honfoglalást és szebb jövőt!

A magyar nemzetet 90 évvel ezelőtt feszítették keresztre.

Azóta haldoklunk. Akiknek a tragédiát jó részben köszönhetjük, azok örökösei marcangolnak bennünket szűnni nem akaró fortyogó gyűlölettel most is. Már nincs sok hátra: vagy feltámadunk most, az idén, vagy végleg elpusztulunk.

Történelmünk világbirodalmakkal vívott harcok sorozata: tatár, török, Habsburg, német, orosz, most pedig a pénzügyi világhatalom és a mögötte álló sötét erők.

De míg korábban a honvédők mögött ott állt az egész nemzet, az elmúlt 100 évben ellenségeink az általuk szinte kizárólagosan uralt tudatiparon keresztül a hátország nagy részét is a honvédők ellen tudták – tudják hangolni.



Ennek ellenére mindig voltak, és ma is vannak, akik így is vállalják a harcot és az áldozatot. Akár az életáldozatot is. Az elmúlt években ez utóbbira szerencsére nem került sor, bár 2006 őszén ez csak a véletlenen múlott.

Sorsunk mára annyira tragikusra fordult, hogy a tudatipar minden erőfeszítése, fondorlatai ellenére egyre több honfitársunk látja be, hogy azok, akik az iszonyatos ellenszél és meg nem értettség ellenére küzdenek a szabadságért és a szebb magyar jövőért, nem csak nem szélsőségesek (nem sorolom a további szokásos jelzőket), hanem bátor magyar hazafiak, akik őérte is, helyette is vállalják a harcot. A magyar Országgyűlésben 47 jobbikos küzdelmét követheti a nagyvilág magyarsága. Már nem lehet elhallgatni, elhazudni sem a létezésünket, sem a cselekedeteinket.

Már nem elég a kormányváltás, de még a rendszerváltás sem. A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről hallottak ígéretesek, de meglátásom szerint már ez sem elég.

Új honfoglalásra van szükségünk! Vissza kell foglalnunk Magyarországot, mert ez, és csak ez a mi hazánk, és az alapoktól kell mindent, de mindent újra építenünk.



Wass Albert ezt kiáltotta: „Adjátok vissza a hegyeimet!”

De nem csak a hegyeinket vették el: elszakítottak 3,5 millió magyart az anyaországtól, és az utódállamok azóta mindent megtesznek, hogy beolvasszák, fölmorzsolják ezeket a közösségeket.

Elvették a földjeinket, a folyóinkat, a bányáinkat, az erdeinket, és elvették a gyárainkat, üzemeinket, útjainkat, vasútjainkat. És elvették a kórházainkat, az egyetemeinket, az iskoláinkat és a templomainkat is a temetőkkel együtt.

Ma már a maradék kicsi országunkat akarják fölvásárolni azok, akik a világ legnagyobb, 1,5 milliós koncentrációs táborát tartják fenn Gázában, akik a segélyszállító hajókon ártatlan civileket gyilkoltak meg nemzetközi vizeken néhány nappal ezelőtt.

És közben úgy, hogy a lakossággá züllesztett magyar társadalom nagy része észre sem vette, de már itt az anyaországban is ellopták szinte mindenünket: a gyárakat, üzemeket, egész iparágakat, a közszolgáltatásokat, a legfontosabb kapcsolókat és csapokat. Még a lakóingatlanok, az édesvíz és a termőföld egy része a miénk. És ellopták magyar dalainkat a rádiókból! Szélsőségesen ki lettek rekesztve mindenhonnan! Ellopják különleges, egyedi magyar nyelvünk szavait, és már a betűinket is sokszor angol kiejtéssel ejtik! Figyeltek, magyarok? Már a zenénket, a nyelvünket is ellopják! Mennyi időnk maradt még a végső pusztulásig??



Akik elvették és folyamatosan lopják legbecsesebb, legalapvetőbb értékeinket, azok talán majd hajlanak a jó szóra, és visszaadják a lopott holmit? Lehet ebben józan ésszel bízni? Ugye Ti is úgy gondoljátok, ahogy én: NEM LEHET!

Vissza kell foglalnunk a betűinket, a szavainkat, a dalainkat, a tv-ket, a rádiókat és az újságok oldalait. Vissza kell foglalnunk a Nemzeti Bankot, hogy valóban Magyar Nemzeti Bank legyen, és a magyar érdekeket szolgálja, ne a fölvásárlókét! És végül, vissza kell foglalnunk a magyar Szent Korona Alkotmányát.

A feladat nem könnyű, de dicsőséges. És valljuk be: a magyarságnak már van ebben jártassága: majdnem minden generáció a nulláról indult a Kárpát-medencében évszázadok óta.

És mégis itt vagyunk! Megfogyva bár, és már meg is törve, de itt vagyunk!

A vesztünkre törő világbirodalmak pedig mind eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Kishitűségre tehát nincs okunk. Hát harcra fel, magyarok!!

FELTÁMADÁST, aztán ÚJ HONFOGLALÁST és szebb jövőt!

2010. június 4.                                            Dr. Nagy Gergely
a győri Jobbik alelnöke

Halottak napja van. Az első, 
Mióta döngve hullott Rá a hant. 
A Sír tövében egy-egy fénybogár 
Csillog. Különben sötét a határ, 
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás, 
S virág sincs annyi már, 
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, 
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk, 
És aztán: kezet fogni halkan, loppal, 
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Kolozsvár, 1920 november 1.

Még megmaradt egy kis darab
A régi magyar hazából;
De véreink sok milliója rab.
Az elszakított testvér és rokon
Felénk kezét epedve nyújtja távol,
Rablóhad ül tort a szent sírokon.

Nem volt soha egünk íly sötét,
Mohács, Világos ily gyászt nem hozott ránk.
Érezzük a halál fojtó ködét.
De nem fojt meg, mert élni akarunk!
Árpád silány, méltatlan népe volnánk,
Ha láncait szét nem törné karunk.

Romokba ezredév munkája dőlt.
A szent romot kezünk építse újra,
Henyén ne lásson senkit ez a föld.
Kalapács, véső, kapa és kasza,
S könyv a mi fegyverünk. S zászlónkra írva
Két szó ragyogjon: Isten és Haza.

Szeressük egymást, mert úgy áld a sors,
Nemzetrontó viszályokra most az ér rá
Ki vak, vagy önző, s aljas, céda, korcs.
Élő hit eddze már a gyermeket,
Tegye szívét lánggá, karját acéllá,
S fölkél a Nap megint a hegy megett!

Keresztet vitt az úr a Golgotára,
Azóta szép s jó mind e jelben él;
Az üdvösségnek szenvedés az ára:
Boldog, ki sír és sírva is remél;
Áldott tövében megváltó keresztnek
Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,
S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,
Ajkad-harapva némán menj tovább.

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét
S tudsz magyar lenni megtiportan is;
Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,
S verdesd a szárnyad lenn a porban is;
Erdély keserve szívedből sikongjon,
A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,
Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:
Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

Piruljon arcod, gyúljon rá a  szégyen,
Kiáltson ajkad: hallja a világ!
És vájj sebedbe, csak hadd fájjon, égjen, -
A lélek él, ha nagy hit lengi át;
Ha hitet adott Isten a magyarnak,
Csorduljon ez mint dúslevű gerezd
S legyen sarkallód minden ősi parlag
És édes terhed a magyar kereszt…

A szent jel int és hív és vár a munka,
Az út nehéz s a cél oly messze még!
A meddő gyászt a balsors már megunta, -
Küzdj, szenvedj, fáradj, ifju nemzedék!
Bús ugarunknak lesz még aratása,
Csak törjed, túrjad, magyar ifjúság,
Hogy megzendíthesd új föltámadásra
A magyar élet büszke himnuszát!

Égi törvény zúgja, bongja
Ezredévünk szent jogát;
Megüzenjük Trianonba:
Eddig tűrtünk, - nem tovább!
Ős földünkért, ős fajunkért
Van még vérünk, van tüzünk,
Ez az ország, ez az égbolt
Ezer évig a miénk volt
És miénk lesz – esküszünk!

Lélekrontó árvaságban
A remény is gyászba hal;
Megmohácsolt bús hazádban
Mire vársz még, rabmagyar?
Itt a bú már dacra csordul,
Kardélen jár s késhegyen, -
Esküszónkat Trianonba
Már az ég is zúgja-bongja
S visszazeng rá: úgy legyen!

Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk mi mind akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar hazát,
A fehér hajú szegény nagyapát.

Az örök tűz a hazaszeretet. 
Lobogjon árva, bús hazám felett! 
Lobogva törjön fel az egekig, 
Most, hogy kihúnytát annyian lesik. 
Mindenfelől csak ellenség figyel, 
Még így csonkán is félve irigyel; 
Téged, imádott, drága, szent hazám, 
Napod szomorú, véres alkonyán.

De nem lesz ez így mindig, felragyog, 
Büszkén felkel még a szabad napod! 
Az őrtüzeket már élesztem én. 
Pírjuk már látszik, az ég peremén. 
Túl fénylenek a bús határokon 
S kigyúlnak a havas Kárpátokon. 
S míg sorra gyújtom az őrtüzeket; 
Mindegyik dalom egy-egy üzenet.

Ó, régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött, s a Hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az égen.

Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban,
S a denevér szállt rózsáink felett.

Ó, régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.

Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra,
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben,
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
De földdel egyek már az ősi bástyák,
S reményeinknek földje oly kopár.

Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazán, s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart,

És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

Trianon! 
Kik itt most búsan, csüggedezve járnak, 
E félig élők, félig síri árnyak, 
Ez embertölgyek, kínban sorvadók, 
Kik rothadozva siratják a multat, 
E gyermekbimbók, sírba hervadók, 
Kik mosolyogni még meg sem tanultak, 
Kik nem tudnak már, csak sóhajtani: 
Mind, mind Trianon áldozatai. 

Trianon! 
A Végzet szól és lelkendezve mondja: 
Megyünk mi még ama Trianonba! 
Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján, 
Ott messze, túl a germán óriáson: 
Hajh, számadásra vonja még Turán 
És felmutatja, mi van itt rováson! 
Nyugatra zúdul Napkelet fia: 
Ott él az átok, - meg kell halnia! 

Trianon! 
E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya, 
Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja, 
Ma: szenvedésben vergődő fohász, 
Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat, 
De holnap, - holnap dacra lángolás, 
Melytől keservünk rettenetre lázad, 
És bosszú, melyben nem lesz irgalom, - 
Én népem készülj! ... Jelszó: Trianon. 

1921

Nem nem soha testvéreim, 
drága elfásult barátaim! 
Nem feledjük múltunk viharát, 
a nyugatnak mocskát! 
Nem feledjük hazánk aprítását, 
védtelen honfiak kifosztását! 
Asszonyaink és gyermekeink halálát! 
Nem feledjük a világ árulását, 
bitang tőrök szúrását! 
És hagyni e népet elvérezni, 
rágcsálók közt megveszni! 
Barbár feledte már e békét, 
eme múlt szennyesét. 
Lesz még itten igazság, 
nem is oly soká. 
Lesz sírás-rívás, 
mert térdelő gonoszság 
retteg a fény oltárán!

Esküszünk a nemzet magyar Istenére,
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, 
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta: 
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Büszke szemmel nézzük Nimród király fényét, 
Az égen győzi le örök ellenségét. 
Csodaszarvasunknak követjük futását, 
Hunort s Magyart hívó égi vágtatását.

Attila kardjáról csodákat mesélünk, 
Ha e kard kezünkben, senkitől se félünk! 
Csaba, ifjú király, meghajlunk előtted, 
Fényes csillagösvényt az égre te szőtted.

Esztergomi falra festett oroszlánok, 
Mint apáink régen: törjük szét a láncot! 
Figyeljük a turulmadár érkezését: 
A Tudás Népének újjászületését.

Szeretett hazánkat körbeveszi Kárpát, 
Ide tértek vissza Álmos s fia Árpád. 
Áhítjuk óvó, szent magyar koronánkat, 
Ha királyunk fején, ránk senki sem támad.

Nagy-Magyarország, te sosem maradsz árva, 
Mindig szívünkben élsz szeretetbe zárva, 
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta, 
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

Esküszünk a nemzet magyar Istenére, 
Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, 
Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta: 
Ősi országunkat együtt vesszük vissza!

 

 

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

Gnóm-gonosz térképek, határok
bábja lelkem, akaratprésbe
szorított a győztes-sarc álom:
Tagadjam testvérem, barátom,
hajtsam fejem guillotine résbe,
akarják, mert győztek, gyalázat,
akarják gyalázni az embert,
felejtsem el örök hazámat,
felejtsem a falut, a házat,
az utat, amin jártam, vesztes
testemnek nem fájhat a vérem,
isszák, csapolják, szívem-éltem,
Istenem, Te vagy utolsó reményem!



Győztesek szemembe hazudnak,
titokban felnézek az égre:
Látod odafönt! Írják, írják
a véget! Szívembe új törvényt,
át- és átírják történelmem,
senkit sem érdekel, hogy érzek,
hogy testembe szorult a lélek,
át- és átírják történelmem,
embernek születtem, ez vétkem,
testemnek nem fájhat a vérem,
isszák, csapolják, szívem-éltem,
Istenem, Te vagy utolsó reményem!



Minden kis kunyhóban, veremben,
itt jár házunkban fiad lelke,
- villámok cikáznak, huzat van -
embertől emberig, nem látnak,
nyomodba lépdelnek kufárok,
próféták kínálják országod,
széttépett törvények, határok,
lélegző testemből kiáltok:
Át- és átírják történelmem,
megölik utolsó szerelmem,
testemnek nem fájhat a vérem,
isszák, csapolják, szívem-éltem,
Istenem, Te vagy utolsó reményem!

Vágmenti Trencsén nagy-íves hídja,
Pozsony, Zoborhegy és a híres Nyitra,
Zsolna, melyet a zsebrák megrabolt,
Ez mind magyar volt, mind magyar volt.

Tátrán a csúcs, hegyormán lucfenyő,
Hernád, mely hozzánk rabhegyen lejő,
Hamv-őrző Kassán Dóm felett a hold,
Ez mind magyar volt, mind magyar volt.

Erdély, hol most a bús kétség dobol,
Várad terén a Szent László szobor,
Ady városa, Zilah, a karolt,
Ez mind magyar volt, mind magyar volt.

Szatmár mellett a szomorú Szamos,
A meggyalázott Csík és Aranyos,
Petőfi csontjai, Kolozsvár, az Olt,
Ez mind magyar volt, mind magyar volt.

Szabadkán szüzek fején a párta,
Zomborban víg tánc, Zentán a várta,
Bácskán a dal, a hajnalig dalolt,
Ez mind magyar volt, mind magyar volt.

Vesztünk csak álom, rémes-rút lidérc,
Légy átkozott, ha menni és dúlni félsz!
Állj őrt, s ha óránk új tettekre int,
Ez mind magyar lesz,
Mind, mind magyar lesz, miénk lesz megint!

 

A szív itt maradt,
hallja a jajokat.
Látja a mezítelen
lábak nyomát,
mint keresnek
új nevű hazát.
Kockát vetettek
létükre haramia
vezérek!
Ukko arcát kötényébe
temette!
Gyilkosok és
tolvajok nemzetsége
a sátoros semmit
is felélte!
Pokolra száll a lélek!
Születhet száz
igazság, temetni
nem tudja a lélek
bánatát, érezni nem
tudja a kínt, mint a
szív, mely vért veszít!
Mennyi nyomorult halál
védte a rablók nyugalmát!
Kódunk az Égi Áldozat,
jelenünk a földi kárhozat!
Most a Pokol Kapujánál
tétován várunk a kijáratnál.
A vétkesek némák!
Kimossák szennyüket
nyomorúságunk könnyében..

 

 

Az Adria partján ülök, s várok,
- a jövőbe vágyok.
Egyszer úgyis megszűnik
az ezer éves átok.

A Jóisten megáld, s a Szentlélek
leszáll közénk újra,
Többé már nem kell gondolnunk
keserű búra.

Kárpátoktól az Adriáig boldogan
zeng az ének,
Unokáink szabad honban újra
magyarként élnek.

Rendületlen, igaz szívvel, ősi hittel
egyesítik e népet,
Lehullanak rabigáink, s külföldről
hazatérnek a vének.

 

A lelkemre került egy hatalmas szikla,
egyszerűen nem tudok kimászni alóla,
nem hagy lélegezni, nem enged létezni,
remélem nem akar végleg kivégezni...
Akkor fog majd róla egyszer lekerülni,
ha a határon túl is lesz minek örülni.
Ameddig a hazánk fel van darabolva,
addig nem térhetek békén nyugovóra,
addig a fájdalom feszíti szívemet,
addig nincs nyugalom, elvész a szeretet.
A Jóistentől azt kérem én, ha felnézek az égre:
legyen újra nagy nemzetünk, legyünk egyek végre...
Éljen minden Magyar boldogan, szabadon,
- Vesszenek az árulók, és VESSZEN TRIANON!!!

A képek forrásai: flickriver.com

Megcsonkított testünk, a levágott tagok,
Fájdalmunk nem múlik, iszonyúan sajog
Sírtak a harangok, egyszerre szüntelenül szóltak
Nem bocsájtunk meg a gyilkos csonkítóknak 

Kéjesen hallgatták a nemzet jajkiáltását,
De hiába várták végső pusztulását
Bár nagyon fájt és ömlött a vérünk,
Csalódniuk kellett, mert még mindig élünk 

Véres bárdjuk ma is ott van mocskos kezükben,
A gyilkos szándék a hitvány lelkükben
Szívünkben viseljük a fekete kokárdát,
Míg eggyé nem válik hazánk, Magyarország

 

Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?

És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is?
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?

És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.

Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?

 

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.

Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei, 
A gőg, a hitszegés, a csalfaság! 
A társtalanság komor bélyege 
A megalázott, széttépett hazán, 
Mohács, Majtény és Világos után: 
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt 
Csak gyűlölni és megvetni tudom. 
A dalai, a csipkés-finomak, 
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott: 
Nekem: káromló, rút rikácsolás, 
S én visszavetem néki, mint a rongyot! 
Remete-nemzet lesz a magyar nép, 
Mintha magányos szirten állana, 
Vezeklő-oszlop tornyos tetején; 
S csak Istene lesz véle, s bánata. 
Eszembe jut a kettétörött kard, 
És lobogóink tépett erdeje, 
És néma, fagyott öblű kürtjeink, - 
A némaságuk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;

Június 4. 1920.

E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét, 
Acélból, - dísztelent, keményet, 
És a dátumot belevésetem, 
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget 
S jusson eszembe, hogy az életem 
Egy kockára tettem föl mindenestől!

 

 

Kezét-lábát a gyilkosok levágták 
És otthagyták a vadon közepén, 
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel! 
S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény! 
És tovább álltak a sötét haramiák.

És a keze-lába-nincs nyomorék 
Ott vergődik a vadon közepén, 
És kínjában a csillagokat nézi 
Ínsége rettenetes éjjelén, - 
Míg egyszer csak megindul.

Megindul úgy, hogy nem kell neki láb, 
Mint a kőszirt, mit vihar meglökött, 
A meredélyen úgy zuhan alább. 
Útját jelzi a sok-sok omló rög, 
S közeledtét a rebbent madarak: 
Mert, mint a végítélet dübörög.

Talán, mire a völgyfenékre ér, 
Ezer szilánkba zúzza önmagát, 
De azt is, aki szembejő vele, 
És azt is, akit útjában talált, 
S akire sziklasúllyal rá fog esni, 
Mert elindult a tagjait keresni!