Szabad Sólyom Nemzeti Blog

A magyarság megmaradására, a nemzeti öntudat felébresztésére irányuló gondolatok.

56 bejegyzései

Százával hulltak el a névtelen arcok,
Dicső eszméért vívtak oly nehéz harcot.
Hősök voltak mind, mind az utolsó szálig,
Hősök voltak ők, a legkisebb diákig.

Nevüket sem tudjuk, feledi a haza,
Pedig érte ontá vérét, büszke fia.
Arcukat sem ismerjük, képet se láttunk,
Mégis, Nagy Nemzeti Ünnepet kiáltunk.

Diákok voltak ők, s még igaz emberek,
Kik szívében a szabadság hőn lebegett.
Nem számított erő, s Szovjet hatalom,
Nem számított a sortűz, és hullahalom.

Fegyverbe álltak, oszlik már a kemény mag,
Ott harcolt velük minden fiatal és agg,
Kommunisták vére gyógyította sebünk,
Ez volt az Oroszok felé, üzenetünk.

S lám sikerült, mit mindenki csak remélt,
A félelemtől erről, reszketve beszélt.
Kis Országunk, szabadság útjára lépett,
Parlamentünk hősi demokráciát éltet!

De jaj! Európa! Cserbenhagytál minket,
Hátra rakott kézzel, pusztulásunk nézted.
S ki tehetett volna, egy kicsit értünk,
Hátat fordított, elhatárolódott tőlünk!

S most, hogy szabadságunk megvívtuk magunk,
Áruló Európának ölebe vagyunk?!
Lefekszünk elé, s pitizünk egy kis csontért?!
Mardossuk itt egymást, minden egyes koncért.

Önként aggatjuk magunkra rabiga láncot?!
Dicsőségként könyveljük, e súlyos kudarcot?!
Ahogy szabadságunk ingyen odaadjuk,
A vérrel festett hű eszmét megtagadjuk.

Porba tapossuk ma is, a névtelen hősöket,
Ismeretlen arcukat, ismeretlen nevüket,
Ismeretlen anyákat, kik fiukat siratták,
Nemzetünkért életük kéretlen odaadták.

 

Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincsétől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

1956. november. 2.

Nincs sem hang, sem gyűlölet bennem,
csak szánlak bennetek.
Őrültek voltatok, mint Néró,
ki szavalt égő Róma romja felett.
Fületek zsírtól eldugulva,
könnyre, jajra süketek.
Nem hallatszott fel hozzátok,
sem a sikoly, sem az átok.
Hatalmadtól megittasulva,
emberek százait küldted sírba.

Nincs gyűlölet bennem, elmosták az évek.
Lelkeden ott szárad ártatlanok vére.
Mint egy koloncot cipeled örökre,
haló porodban sem nyugszol majd tőle.

Nagy méret

Emlékezzünk rájuk, s eme dicső napra,
gondoljunk most vissza '56-ra!
Amikor betelt a pohár, amikor a Nemzet a sorsáért kiállt.
Milyen bátrak voltak, és milyen elszántak,
Félelem nélkül mentek neki a halálnak.
Mikor magukra maradtak, mert nem volt segítség,
mikor túlerőben volt az ellenség.
Mit érezhettek hőseink abban a percben,
mikor vége volt, elbuktak, és elveszett minden?
Amikor már a remény is elfogyott,
mikor rá kellett ébredni, hogy a hon elbukott...
Amikor már csak a kilátástalanság maradt,
és az orosz tankok a Magyar ég alatt...

2011. október 23.

Nagy méret

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

1956. november 2.

Az elszabotált, elárult rendszerváltás áldozata volt Csengey Dénes.

Bevezetőként tőle idézek egy gondolatot: „A magyar nép 1956 gerinctörő veresége után hanyatt-homlok kimenekült nemzeti és politikai öntudatából. Azóta csak az alázatban, az önmérsékletben és a felejtésben gyakorolta magát. E népnek önbizalmat és a nyugodt előretekintés bátorságát adni, ennél ma nincs fontosabb.”

Mondta ezt több mint 20 évvel ezelőtt, de ma talán még időszerűbb, mint akkor volt.

Elolvasom »

Nagy méret

Hitetlen korban Hit varázsosan élt
A Pesti Srác az égő pesti utcán
Nem koszorúért ontotta a vért
A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
A Korvin Közben harcolókat is
S a Széna téren sziklaszilárd hitbe
Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT
Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek
Diadalmas vereségből törtek
Szétzúzni a Kor vörös csillagát.

Nagy méret

A fiúk előttem vonulnak 
Mellükön lőtt seb a kokárda 
Fiúk ti édes kis suhancok 
ezért jöttetek a világra?!

Hosszú hosszú a menetetek 
Vonultok megszentelő őszben 
Fiúk ez a ti ünnepetek 
örök fényeskedő s időtlen

Kisöcséim vonuljatok csak 
arcotokon sírgyertyák fénye 
Legkülönbjei suhancoknak 
legenda lesztek ezer évre!

A fiúk előttünk vonulnak 
hősei a leggyönyörűbb ősznek 
Vérvirágos kokárdát hordnak 
és átlőtt szívükkel is győznek!

 

Nagy méret

Ne mondd, ne mondd, ne mondd,
Azt, hogy hiába,
Hazád magára ismer
Minden hű fiába’.

Élőnek súg
Titkot a holt,
El ne hidd, hogy minden hiába volt!

Feljön majd a Nap,
Ha a csillag lehull…

Testvér lásd, ez a sorsod,
Szabadon ne hagyd a torkod!
Ne kínáld oda melled,
Ellep a vörös felleg.

Aki magyar, velünk tart ma,
Térdeplésből ugorj talpra!
Ez lesz életünknek harca,
Jövőnk fényes arca.

Ez a harc most tényleg végső
Ne habozz, és nem lesz késő.
Térdeplésből ugorj talpra!
Aki magyar, velünk tart ma,
Ezért vártunk ötvenhatra!

Tavasz után itt az őszöd,
Veled harcol minden ősöd,
Az elnyomottakból
Így lesznek a hősök.

Nagy méret

Görcsbe vert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz, az összeroskadt házak
Omló porával arcomra terül. 
Kitepert fák és összezúzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet, 
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utolszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyúit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint vad szorongás pallosa alatt…
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s a tárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű ujjal lapozgat a szél.

Nagy méret

Az alkonyatban erdők füstölögnek.
Gyülemlik a köd, mint a bánat,
mely benne szisszen minden gondolatban
és szűkre zárja néma számat.

Dombok fölött és nyirkos réteken
leselkedik az ásító halál,
mint fegyverek derengő hűs csöve 
szomorú utak fordulóinál.

Nem tépett rongydarab, még csak nem is szakadt 
vágta kés és olló, mi kezünkbe akadt 
a fényes selyemből azt a gyűlölt jelet 
elégetve vele mindazt, amit jelent 

Október vége volt, tündöklő szép napok 
de jöttek novemberek, velük az árulók 
a jeltelen sírok hősöket rejtenek 
kivégeztek riadt, még csak gyermekeket 

Nyálból, szolgaságból épült egy palota 
hazugság ajtaja, hazugság ablaka 
lakta a gyávaság, hű lakájok sora 
midőn összeomlott, egy sem volt alatta 

és új hatalom nőtt, rothadó gyökere 
butaság, hitványság ősi szövevénye 
a nép nevében szól, csak magára gondol 
nincs hová bujdosnánk e megromlott honból 

Pongrátz Ödön halott, sok ávós itt maradt 
él a zsarnokságról illyési gondolat 
csinosítjuk szívünk, várván remélt jelet 
mikor majd október szabadságot jelent

Én nem tudok sokat még a korról,
amelyről nagyapám mesélt,
könnye súgta, kisunokám, egykor
hazánkban sok-sok ember élt.

Riadtan és rettegve az éjtől,

mert az álmot csengő rázta fel, 
majd a fojtó csöndet ötven éve
a kín tüze lobbantotta fel.

Meghurcoltak jaja úgy kiáltott:

Európa beléreszketett!
Aztán bérenc tankok dübörögtek,
és az ország újra temetett…

Megbicsaklott a nagyapám hangja,

én se szóltam, fáradt lett a fény,
olyan, mint az Idő némasága
a vén konyha apró szegletén.

Nem tudhatok sokat még a korról,

kölyök vagyok, szélvész kisgyerek, 
akit csibész barátai várnak, 
s nem érti a felnőttéletet.

De a lelkem mégis, mégis érzi,
miért sír a mamám és a papám,
s rossz alvóként néznek fel az égre,
az Istenhez suttognak talán?

Látom ma is, mindig újra élik

Az átriadt sok-sok éjszakát,
S angyaloktól rimánkodva kérik,
- míg minket, az unokákat nézik –
történelem, ne okozz Golgotát!

Hősök voltak nagyapáink,

büszkék vagyunk rájuk okkal:
kilencszázötvenhat őszén
szembeszálltak a zsarnokokkal.

Elegük volt a nyomorból,
félelemből, börtönökből.
Szabadságra, fényre vágytak,
ki a sötétségből, ködből.

Egybeforrt az egész ország,
mind akit kifosztott, megvert
a gyűlölt rend; bátor szívvel,
kemény kézzel fogva fegyvert.

Együtt menetelt a sorban
munkás, paraszt, tanár, diák,
orvos, mérnök s mennyien még!
Csodálta őket a világ.

Aki bűnös meglakoljon,
a népnyúzó vörös basák!
Hagyja el végre hazánkat
az idegen katonaság!

Forradalom, szabadságharc,
ugyanúgy, mint akkor régen,
a lánglelkű Petőfi és
Kossuth apánk idejében.

De mint akkor vad kozákok,
most csikorgó ádáz tankok
törnek ránk, nyomukban hullák,
vér, romok és friss sírhantok

“Győztünk volna – emlékeznek –
összefogva, ahogy kezdtük,
de a világ, ha ámult is,
tétlenül nézte a vesztünk.”.

Forró, lázas napok után
újra csönd lett magyar földön,
még több idegen had, bosszú,
bűnhődés, bitófák, börtön.

Több, mint félszáz éve ennek.
Újra szabad Magyarország,
szabad akarata szerint
maga intézi a sorsát.

Úgy, mint akkor ötvenhatban,
de jó volna újra együtt! –
Hősök voltak nagyapáink,
ezt soha ne feledjük!

Nagy méret

Rólunk beszélnek minden nyelven;
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen”.
Nép milliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.
Fiatalok, még alig éltek
s füttyöngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.
Nem akartunk híresek lenni;
- ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,
de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót.
Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.
Így járkált ő is átkozódva:
„Európa újra csendes...” Ó!
Csak minket húz a sors karóba,
csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt,
hogy hányan hullunk? - sose számít.
Mások csodálják bátorságunk
Mi meg naponta meghalunk,
dzsida s golyó veri át hátunk,
de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a rádiók kiabálnak,
mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát életet
adunk szabadságért cserébe'.
És ha a sors ily' vadul büntet,
mert, hogy tűrtünk tíz éven át,
- felmutatjuk véres fejünket,
s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Budapest, 1956. október 29.

Nagy méret

feltartott fejjel
térdig a szennyben – véres 
szájjal üvöltött –

miénk a pesti utca -
s meghalt megtöretetten
az utca kövén –

Nagy méret

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő : ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő csak ölni tudsz,

...Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik, s elveri

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

- tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.
Ausztria

"This is Hungary calling! This is Hungary calling! The last remaining station. Forward to the United Nations. Early this morning Soviet troops launched a general attack on Hungary. We are requesting you to send us immediate aid [...] For the sake of God and freedom, help Hungary!"

/Nagy méret/

Ötvenhat izzó ősze volt,
Magyarország remény és pokol.
Gyűlt a tömeg és a harag nőtt,
Egy hazug világ szilánkokra tört,
Megmozdult a föld.

Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted élünk, érted bátran halnánk!

Európa mélyen hallgatott,
Most már késő, ezrek vére folyt.
Beleremeg, beleremeg a föld - félelem ébred:
A szabadság lánctalpakon jött,
Lánctalpakon jött.

Zúgó szél - széttört álmunk lassan újraéled,
Tűz és vér - hagyták vérbe fagyni ezt a népet,
Hungary - a változás szelét most újra érzed,
Tarts még ki - és ha nincs segítség, akkor most sem félek. - Nem!

Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted élünk, érted bátran halnánk!

Hungary...

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc
30. évfordulójára

Legyen csendes az álmuk, 
mert nem haltak hiába. 
— Letarolt erdő fái — 
úgy fekszenek vigyázzba’.

Földtömte szájuk némán 
kiált időtlen esküt. 
Elvetett mag a rögben 
a csontmeztelen testük.

Feldúlt sírjukon mécses, 
október tűzvirága, 
a holtak jogán kérdez 
választ már mit se várva.

Múltunkat elrabolták, 
a sivár jelen hallgat. 
Ők élik túl, — a holtak, 
a győztes forradalmat.

München, 1986. október

Téglás Zoli, az Ignite zenekar énekese, aki büszke magyar gyökereire. "1956 NEVER FORGET" - látható karján a tetoválás. Szülei a forradalom bukása után menekültek Amerikába. Szívükben megmaradtak magyarok, és fiukat is igaz magyarnak nevelték. Így jöhetett létre az alábbi dal is, melyet Zoli az '56-os forradalom emlékére írt...

 

Nem üzentek
beárultak
elhurcoltak
fejem zúzták
fülek zúgtak
megrugdostak
körmöt téptek
pofont adtak
kínvallattak
vérem csorgott
évek vártak
falba zártak
hajam hullott
kiröhögtek
elengedtek
hazamentem
tele hittel
becsülettel
ma is élek
ők is vannak
kikacagnak
bűnük évül
törvényt hoznak
hazudoznak
a papírok
beszélnének
de mind zárva
forradalmunk
tisztasága
miért árva?

 

Egyszer meseszerű hősökké váltunk, 
a hétfejű sárkánnyal szembeszálltunk. 
Mi most, egyszer nagyokká nőttünk, 
több ezer Szent György nyüzsgött közöttünk.





Hiába tapodtak ránk tűzokádók, 
gyomroztak mérges bolsevik támadók, 
dobogott millió szív értünk, 
hősök őszén óriások lettünk. 





Virultak újra gyászos emlékeink, 
sírokba szálltak vérükkel hőseink. 
Világunk némán, bízva ámult, 
bénán, dermedve, ismét elárult. 





Hiába szívták vérünk, tapodták ám 
bakanccsal, lánctalppal makacs énünk, lám, 
sok éven át, még mindig élünk, 
hogy mártírok hantján újranőjünk.

Egy bomba robbant a szívemben:
Tüntetés lesz, testvér, tüntetünk!
Forró szívvel, és mit se várva
Egy eszme indult el velünk.
Az idő ősködéből pattant,
És telt vele a csillogó este:
Ezrek és ezrek az utcákon,
Nem lehet ráismerni Pestre.
Az égen száz csillag hunyorgott,
Lenézett egy-két vörös fényre;
Csattant, kiáltott a jelszó:
A rabságnak már legyen vége!
Egy autó oldalán fityegtem,
És alig hittem a szememnek:
Rendőr sehol, s házak tövéből
Asszonyok, lányok integetnek.
„Ruszkik haza!” - dörren az orkán,
„Sztálint ledöntjük!” dübörögtek;
ömlött a nép, torok kiáltott,
a jelszavak meg mennydörögtek
Százfejű szörnyek mesévé váltak,
A provokátort meg kikacagták.
A szobor előtt a nagy téren
Régi világuk megtagadták.
Kemény csapás volt mindazokra,
Akik előtt tapsoltak egykor!
Álltak és néztek várakozva,
Ezer és ezer, százezer sor.
Diadal szállt végig a téren,
S mint tűzvész, orkán ült a tájra:
A magasságban zúgni kezdett
Hegesztőpisztoly kékes lángja.
Motorok zúgtak, erőlködtek,
Megingott végre a Gyalázat:
„Ledöntöttük a Sztálin szobrot!”
Verték, döngették a vázat.



A Rádióhoz, stúdióba!”
„Vesszen Gerő, a gaz áruló!”
A forró éjszakában indult
Véres útjára száz golyó.
Én is rohantam, és jött Csepel,
Katonák, lányok, asszonyok,
Rendőrök, munkások, ezren, ezren,
Igaz és bátor magyarok.
És sztrájk is indult. Árva népünk
Kezébe vette végre sorsát.
Másnap már vérben fürdött minden,
De feltámadott Magyarország!
Aranybetűkkel, vérrel írva,
Új, nagy fejezetet nyitottunk
Ország-világ történetében:
Szabadságunkat marokra fogtuk!
Új eszme ragyog fenn az égen,
Dátum született a világon,
Mely tűzbe hoz ma minden szívet:
Szabad október 23!

1956. október 27.

Szabadság-vágy szunnyadó parázsa, 
oly hirtelen kapott lángra.... 
új fényt vetett a világra... 
De,... rövid volt a lángolása! 

Ti - kik hallgattatok szívetek szavára, 
véretekkel történelmet írtatok 
a haza javára! 
Ti - kiknek életét a haza kérte... 
Emléketek most e kőtáblára vésve. 

Példátok örökre szent minékünk, 
tőletek tanuljuk, hogyan kell élnünk! 
Hogy számunkra drágább 
semmi sem lehet.. 
mint a szabadság és a honszeretet...